#öröm,
elégedettség#
Negyedik
próbálkozásra sikerült teherbe esnem. Nem tagadom, hogy az első próbálkozások
sikertelensége kissé rányomta a bélyegét a hangulatomra, mégis próbáltam tartani magam Bill előtt és nem mutatni, mennyire csalódott vagyok, hisz tudtam, hogy Neki
is fájhatott, hogy nem sikerült teherbe esnem. Nem akartam még az Én
szomorúságommal is traktálni.
Annak a bizonyos negyedik terhességi
tesztnek is úgy álltam neki, mint az előzőeknek. Sose mertem elbízni magam,
inkább tartózkodtam bárminemű örömködéstől, azonban szükségtelennek bizonyult mindennemű
félelem, hisz pozitív lett a teszt. Egy kedd este derült ki minden; egyedül
voltam otthon, Bill-nek be kellett még mennie a munkahelyére. Hosszú percekig,
talán órákig is csak magam elé meredve ültem, mosolyogtam, hitetlenkedve
kapkodtam a levegőt miközben végig a hasam simogatva próbáltam felfogni azt,
ami velem történik. Rátaláltam egy olyan emberre, akitől mindent megkapok.
Törődik Velem, gondoskodik rólam, és biztonságot nyújt. Szeretem, hogy van
Nekem, s ahogy reggel felébredek Ő ott van mellettem, úgy, ahogy este is, mikor lehunyom a szemem. Szeretem szeretni Őt.
Az öröme - mikor megmutattam Neki a
tesztet – elárulta, milyen is valójában. Az addig megszokott higgadt nyugodtság
most eltűnni látszott és szemébe izgatottság költözött. Elbűvölve néztem, ahogy
felváltva pillantgatott Rám és a tesztre, mellkasa pedig percről percre
egyre magasabbra emelkedett. Éreztem, ennél több most nem is kell az életembe.
#a
gyökerek#
- Sokat
gondolkoztam valamin – épp a nőgyógyászom felé tartottunk, mikor rávettem
magam, hogy megemlítsek Bill-nek valamit.
Ritkán, talán
még csak egy-két alkalommal esett szó a családjáról. Mikor először szóba
hoztam Őket, furcsán reagált, és gyorsan, pár mondatban elintézte azt, amiről Én
hosszabban szerettem volna beszélgetni. Azóta nem hoztam fel újra, nem akartam,
hogy ismét frusztráltan érezze magát, most azonban úgy éreztem, ismét jó lenne beszélgetni
róluk.
- Mond!
- Szeretném
megismerni a szüleid. Örülnék, ha tudnák, hogy unokájuk fog születni.
Végig
figyelemmel követtem minden egyes rezdülését amíg elmondtam, mit is szeretnék.
Ujjai keményebben markolták a kormánykereket; nem tudtam mire vélni a reakcióját.
- Sose beszéltél
még magadtól róluk.
- Mert talán nem
fontos a téma.
Meghűlve
fogadtam a szavait.
- Nem mondhatsz
ilyet, Bill!
- Erről nem
szeretnék többet mondani.
- Bill… gyerekünk
lesz, joguk van tudni róla, arról nem is beszélve, hogy szeretném megismerni
Őket.
- Te sem
mutattál még be a szüleidnek.
- De csak azért
nem, mert nem akartam felhozni a szülős témát, hisz tudtam, hogy reagálsz erre.
- Milyen kedves
Tőled – keserű mosoly jelent meg az ajkain, majd leparkolt a rendelő előtt.
Torkomban
szorongató gombóccal figyeltem, ahogy leállítja a motort és kiveszi a kulcsot.
Rám pillantva hátra szegte a fejét.
- Elfelejtettem,
hogy még érzékenyebb vagy, mint eddig voltál – fújta ki a tüdejébe rekedt
levegőt.
- A szememre
hányod?
- Isten őrizz,
csak megemlítettem – felelte lehunyt szemekkel.
Láttam, hogy
szemhéjai remegtek miközben szorosan tartotta őket.
- Eddig egy
barátnőmnek sem mutattam be Őket.
- Talán már egy
kicsit több vagyok, mint egy egyszerű barátnő. A gyerekünket várom, Bill – emlékeztettem.
Éreztem, hogy megfeszülök; remegés futott végig minden idegszálamon. –
Szeretném tudni, hogy honnan jössz, milyen az apukád, anyukád.
- Nem akarom,
hogy idegeskedj és ezzel valami bajt okozz a gyereknek, úgyhogy kérlek, nyugodj
meg! Majd bemutatlak Nekik!
Tudtam, hogy
Vele szemben csak veszíthetek egy vitában, így úgy éreztem, jobb, ha lenyelem amit
mondani szeretnék.
#telnek
a hónapok#
Egyik vizsgálat
követte a másikat. Az első trimeszter tizenkét hetében az ultrahang vizsgálat
mellett egy belgyógyász szakorvost is felkerestünk, aki általános fizikai
vizsgálatot készített. Nem tagadom, hogy ijedős anyuka voltam, és minden egyes
rosszulléttől azonnal görcsbe rándultam. A tizenkettedik héten szokásos és az esetleges fejlődési rendellenességeket feltáró
szűrésen megtudtuk, hogy semmi jele sincs annak, hogy Down-kórral születne a gyermekünk; ezt hallván még
életemben nem könnyebbültem meg annyira, mint akkor.
Bill jobban viselte az érzelmi
labilitásom, mint ahogy azt gondoltam volna. Igaz, hogy a nap nagy részét a
munkahelyünkön töltöttük, így nem volt a közvetlen közelemben, reggelenként és
esténként mégis kijárt Neki a „jóból”.
Személy szerint a gyengeséget és az esetleges szédüléseket jobban tűrtem, mint
az érzelmi kitöréseimet. Mivel tudtam, hogy Bill nem tudja, vagy egyszerűen csak
nem szereti kezelni az ilyen nőket, megpróbáltam visszafogni
magam. Sosem vetette a szememre, ha egy kicsit sok volt, amit csináltam, helyette csak
felhúzta a szemöldökét, majd helyet foglalva a kanapén addig maradt csendben és
meredt Rám nyugodtan, míg észhez nem tértem. Jó módszernek tűnt, hisz
minden alkalommal elérte, hogy lenyugodjak.
Én – valószínűleg Bill-el
ellentétben -, beszéltem a szüleimmel róla. Anya örült, hogy rátaláltam, és jön
az unoka, apa azonban szkeptikusan állt hozzánk. Számára az sem volt
helyénvaló, hogy Bill nem kísért el, mikor haza látogattam, arról már nem is
beszélve, hogy még meg sem ismerték Őt. Előttük csak legyintettem ezt hallván,
azonban a hazafelé tartó úton többször is eszembe jutottak a szavaik. Nem csak
apa, de Suzanne is egyre többet állt kétkedve kettőnkhöz. Ő nem is igazán
amiatt neheztelt Bill-re, hogy nem kísért el, mindinkább azért, hogy a gyerek
nem házasságba fog születni. Ő házasságpárti, Én magam azonban nem tartozok
egyik táborhoz sem, hisz nem álmom a házasság, de ha arra kerülne a sor, nem
tántorodnék meg. Bennem
is felvetődött a kérdés: vajon el fog valaha is venni?
Újabb kérdések cikáztak a fejemben
az utolsó hónapokban. A házasság volt az utolsó, ami eszembe jutott azokban a
napokban, hisz a várandósság gondolata minden szabadidőm kitöltötte. Már a
hetedik hónaptól nem jártam be a munkahelyemre, Bill nem akarta, nem engedte, mondván, hogy pihenjek;
számomra mégis visszájára sült el a dolog. Minél több időm volt gondolkozni,
annál inkább éreztem azt, hogy sok. Naphosszat
egyedül voltam a gondolataimmal, és a kételyeimmel. A terhes tornák ugyan kikapcsoltak néhány
órára, de amint ismét egyedül maradtam, éreztem,
elhatalmasodik rajtam a magány. Irigykedve néztem, ahogy a szintén várandós
anyukák mellett minden egyes tornán ott volt a párjuk, Bill azonban sokszor lemondta
ezeket az órákat tárgyalásokra hivatkozva. Próbáltam tartani magam, és erősnek mutatkozni,
nem csak Bill, de talán saját magam előtt is; ez a kényszer szinte már a kapcsolatunk eleje óta része volt a
mindennapjaimnak.
A pocaklakómnak sem panaszkodtam
soha. A vizsgálatok alatt kiderült, hogy valószínűleg nem kislányt hordok a szívem alatt; ezt
hallván kimondatlan megkönnyebbülés futott át rajtam, hisz tudtam, Bill mindig
is kisfiút szeretett volna. Mindig átváltozott, mikor hozzábeszélt, hisz az
eddig kimért, rideg stílusa felengedni látszott, ahogy büszkén sorolta, mit is
fognak majd csinálni, ha megnő. Tudtam, hogy egy gyönyörű szakaszt hagytam
magam mögött, de éreztem, ennél csak még szebb jöhet, mikor megszületik a
gyermekünk. Tévedtem.
#a
szülés pillanatai#
Már csak percek
voltak hátra. A luxus kórteremben drágábbnál drágább eszközök álltak mellettem,
frusztráltak és idegességgel töltöttek el. Az ápolók is csak rohangáltak
körülöttem, úgy éreztem, mintha valami baj történne. Épp az orvosomra
pillantottam, mikor egy újbóli erős összehúzódást éreztem. Erősebb és fájdalmasabb
volt, mint az addigiak; tudtam, hogy hamarosan meg fog születni a kisbabánk. Gyorsan még
Bill-re kaptam a tekintetem, Ő az ajtó túl oldalán állt. Szemében láttam egy
kis félszet, talán ideges is lehetett, vonásait azonban mindig próbálta úgy
rendezni, mint rég, hogy semmi érzelem ne mutatkozzon meg rajta. Ez volt Ő,
Bill Kaulitz, a gyermekem apja.
Hirtelen egy apró, hideg érzést
éreztem a homlokomnál. Az egyik nővér végigsimított gyöngyöző homlokomon,
mire hálásan rámosolyogtam, majd lehunyva szemem nyomtam, ahogy a doktor úr pár
pillanattal ezelőtt kértr. Minden erőmmel azon voltam, hogy néhány
nyomással világra hozzam az első gyermekünk, hisz sem Őt, sem magam nem akartam
kitenni egy esetleges komplikációnak. Egy-egy erőlködés között oldalra
hajtottam a fejem, Bill még mindig az ajtóban állt, és feszült pillantásokkal
követett nyomon minden egyes történést. Muszáj voltam nézni Őt ezzel is erőt
merítve, hisz éreztem, minden kapaszkodóra szükségem van.
- Már kint van a
feje – ütötte meg a fülem az orvos izgatott hangja.
Ezt hallván még
több erő szökött belém attól függetlenül, hogy éreztem, a testem szétszakad a
fájdalomtól.
- Itt a kis
válla is – szólt ismételten a doktor, majd mintha egy erőn felüli érzés lepett
volna el, egy utolsó, saját magamnak is velőt rázó sikítással megszültem a babánk.
Még csak a fejét láttam, ajkait szomorúan leejtve sírt, ez belőlem mégis örömteli
könnyeket, szinte zokogást váltott ki. Azonnal Bill-re kaptam a tekintetem,
fürödni akartam a boldog, büszke pillantásaiban, amit azonban az arcán láttam,
azt sosem fogom elfelejteni.
Szemei szárazon meredtek egy pontra,
mikor Rám emelte a tekintetét nem láttam bennük semmi mást, csak semlegességet
és közönyt. Éreztem, hogy a szívem vadul kezd verni a mellkasomban, féltem,
hogy valami komplikáció lépett fel tőlem néhány méterre, így hát felkapva a fejem a
nővérek felé néztem. Hosszan nyújtogattam a nyakam, míg meg nem láttam azt, ami
Bill-t olyan rideggé tette, mint még eddig soha.
Kislányunk született.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése