12.: Through with Love - 11. rész

#rideg csalódottság#

Filmszakadás. Talán így tudnám összefoglalni azt, ami Velem, Velünk történt az elmúlt hetekben. Az a pillanat, mikor Bill-el találkozott a tekintetünk ott a műtőben mindent megváltoztatott. Az az izgatott pillantás, ahogy a születendő gyerekünkre gondolt a kilenc hónap alatt mintha egy csettintésre elillant volna. Rideg közöny költözött a tekintetébe, arcvonásai minduntalan megfeszültek, ahányszor csak Rám, vagy a lányunkra nézett. Lányunkra? Lányomra.

A szülést követően eltűnt két napra, nem jött be hozzánk. Kétségbeesett és elveszett voltam, rengeteg minden kavargott bennem. Nem tudtam, mit is kellene éreznem. Örömet, mert életet adtam valakinek, vagy bánatot, mert csalódást okoztam ezzel annak, akit szeretek? Zavarodott voltam, szó szerint. Mikor a szülést követően betoltak a kórterembe és a mellkasomra fektették a lányunkat, nem tudtam, mit is kellene csinálnom. Annak ellenére, hogy mennyi könyvet elolvastam a hónapok alatt arról, mit is kell majd tettem, hogy is kell majd megfognom, leblokkoltam. Megfeszült karjaimban halkan szuszogott egy puha, illatos kis csomag, akit egyedüli feladatként csak szeretni, dédelgetni kellett volna, de ujjaim csak fájdalmasan martak ökölbe szorított markomba, ahogy arra gondoltam, a kapcsolatom talán most siklott üres vágányra. Nem adtam meg Bill-nek azt, amire vágyott volna, csalódást okoztam Neki, ezt pedig nem tudtam elfelejteni hetekig, hónapokig.

#bukások#

Ismét egy olyan időszak vette kezdetét, ami annyira megviselt hónapokkal ezelőtt. A napok monotonná és egyhangúvá váltak. Minden egyes pillanat, amit egyedül, Vele kellett töltenem újra és újra kétségbeeséssel töltött el.

Mindent akartam az első hetekben. Anya lenni, nő lenni, kedvese lenni egy férfinak, mégis úgy éreztem, egyik szerepet sem töltöttem be. Egy anya nem hagyja sírni a gyermekét, miközben a kiságy végében áll és onnan nézi irracionális gondolatokkal a fejében és érzésekkel a szívében. Egy anya nem gondol úgy a kislányára, hogy születésével csalódást és borút hozott a barátjával közös életükbe, egy anya nem érzi azt, hogy nem ajándék a gyermeke, mert az érkezésével nem tudta megadni a szerelmének azt, amit szeretett volna. Egy anya nem ilyen...

Bill nem ért hozzám. Nem ölelt meg, nem tartott a karjaiban, nem volt semmi testi kontaktusa felém. Rideg volt, ridegebb, mint eddig bármikor. Ha szeretettem is volna mondani valamit, nem tudtam megfogalmazni, egyszerűen nem tudtam szavakba önteni azt. Elhagyatottnak és magányosnak éreztem magam, annak ellenére, hogy ennek az időszaknak kellett volna a legszebbnek lennie. Nőként elbuktam, és ahogy teltek a hetek rájöttem, anyaként is utolsó voltam.

#látható jelek#

Némán öltözködött mellettem. Élére vasalt inge most is ugyanolyan férfiasan állt rajta, mint hónapokkal ezelőtt, legalább egy valami megmaradt a múltból. Emma már felöltözve feküdt a kiságyában, sárga rugdalózója rózsa illatot ontott magából. Én az ágyon ültem, már csak Bill-en volt a sor, hogy elkészüljön, és elindulhassunk egy közeli étterembe. A kapcsolatunk alatt először fogok találkozni a szüleivel. Nem tudom, hogy mit várhatok ettől a találkozástól. Talán nem sok jót, ha azt vesszük alapul, hogy Bill sokadik unszolásra adta csak be a derekát. Mit rejtegethet, mit szégyell?

- Bill!

- Igen? - tükörben igazgatva gallérját pillantott Rám.

- Köszönöm, hogy bemutatod Őket - csak felhúzta a szemöldökét szavaim hallatán. - Ez sokat jelent Nekem. Anyáék is sokat kérdeztek már róluk.

- Remélem közös ebéd még nincs kilátásban.

Némán megráztam a fejem, mire elpillantott rólam.

*

Izgatottan tettem meg az étterem felé az utolsó lépteket. Bill előttem vitte a karjában Emmát; sosem fogom megérteni, mit is érez. Az utóbbi napokban többször észrevettem, hogy csak állt a kiságy végében és a lányunkat nézte. Talán meghatódhatott, talán csak némán hibáztatott engem Őt figyelve. Igazán sosem ültünk le megbeszélni azt az érzést, ami majd' fél éve a levegőben lógott ijesztően fojtogatva engem. Lehet, hogy leülepedett benne minden, és elfogadta, hogy lányunk született, de az is lehet, hogy csak így büntet. Úgy, ahogy régen is. Némán, hangtalanul, kétségek között hagyva engem.

- Charlize! - hirtelen Bill erőteljes hangja ütötte meg a fülem.

Azonnal visszapottyantam a valóságba és meglepődve pillantottam fel egy tőlem néhány méterre álló őszes hajú úri emberre. Termete tekintélyt sugárzott, szeme már az első pillanatokban azt sugallta, amit több, mint másfél éve Bill-é is. Hatalmat és erőt.

- Jó napot, kisasszony! Jörg Kaulitz. - ujjai hidegek és erősek voltak a kézfogásában. Ahelyett, hogy csak egy pillanatig tartott volna a bemutatkozás fogva tartotta a kezem és végigmért sötét szemével. Már-már zavartan pillantottam Bill-re és a Jörg mögött álló apró, vékony nőre, aki áthatóan nézte mind Bill-t, mind a kislányunk.

- Jörg, engedd oda Julia-hoz is!

Megütköztem, mikor Bill nevén szólítva a szüleit elhúzott apja kézfogásából. Emmát a karján fogva tolt az édesanyja felé, aki elém lépve és halványan elmosolyodva magát a kezét nyújtotta felém. Kedves, csendes asszonynak tűnt már az első pillanatban, akiből jóság és szerénység sugárzott. Csak egy pillanatra futott át az agyamon, mennyire is nem illik első ránézésre Bill édesapja mellé. Ég és föld.

- Fiam, rendeltem már Nektek is, remélem nem baj!

Bill csak felhorkant, majd Emmát átadva Nekem levette a zakóját. Feszültnek tűnt.

- Hagy lássam a kis unokám! - Jörg átvette a karomból a lányunk, majd karjaiba emelve hatalmas szemekkel kezdte csodálni. Bill talán még egyszer sem emelte fel ilyen büszkén - tűnődtem el.

- Hogy bírtad a terhességet, Charlize? - szólított meg finoman Julia.

- Egészen jól, köszönöm. Csak az első hónapok voltak fárasztóak, de utána, mintha csak a régi életemet éltem volna, úgy éreztem magam.

- Nekem a Bill-el való terhesség alatt több hullám is volt, amit nehezen bírtam, de...

- Julia, ne traktáld már szegény Charlize-t - Jörg a válla fölött hátra pillantva teremtette le finoman a feleségét, aki nyelve egyet bólintott és zavart mosollyal a poharába kortyolt.

Bill csak egyhangúan, mégis feszélyezett pillantásokkal méregette a szüleit, legfőképpen az apját.

#egy napló bejegyzés#

„Néhány hete volt a nagy találkozó. A hátam közepére sem kívántam. Nem akartam, hogy Charlize megismerje a szüleim, nem szerettem volna, ha ránk ismer. Anyám olyan, mint Ő. Befolyásolható és naiv.

De Nekem ez így jó. Mindig vár valaki, ha hazaérek, úgy ahogy jó az ágyban is és a gyerekem anyja, vagy mi a fene. Azon még mindig nem tudtam túltenni magam, hogy lányom lett. Nekem lányom! Eddig még nem róttam fel Neki, helyette inkább látszólag magamban érlelem a tudatot. Jó aduász lesz még egyszer, bár nem nagyon szeretek benne bűntudatot kelteni, ahhoz túlontúl is a szívemhez nőtt. Megszerettem? Megszoktam.

Hogy miért nem akartam, hogy apámékkal találkozzon? Nem szerettem volna, ha szemet szúr Neki az, amiben Ők élnek és Mi élünk. Ha apám reakcióira egy kicsit is figyelt és nem volt annyira naiv, akkor rájöhetett, hogy Jörg teljes másolata vagyok. Ami engem személy szerint nem zavar, hisz Ő a példaképem, ezért hát mindent úgy csináltam, és fogok csinálni, mint Ő.”

#másfél év#

Úgy teltek a hónapok, hogy szinte észre sem vettem. A mindennapok monotonitása kezdett idegőrlően egyhangú lenni, mégis jól éreztem magam. Biztonságban voltam. Tudtam mindig, hogy mi következik, sosem ért meglepetés. Talán a rutin sokak számára unalmas forgatagába süllyedtem, de éreztem, ez kellett most nekem. Napról napra, hétről hétre egyre inkább elfogadtam a kislányom - undorító volt visszagondolnom arra, mikor úgy tekintettem Rá, mint egy hibára. Sokáig evett a bűntudat, talán egész életemben üldözni fog a lelkiismeret furdalás amiatt, amit hónapokig éreztem; de talán már megbűnhődtem.

Ahogy életem egyik területén úgy éreztem, kivirágoztam, a másik területén tudtam, valami nem stimmel. Ezt egy férfinél sem akartam volna érezni - legfőképpen Bill-nél -, így hát mikor szöget ütött a fejemben a felismerés, hogy kettőnk között kezd egy szakadék lenni - nagyobb, mint ami a szülést követően volt -, kétségbeesetten kezdtem próbálni menteni a menthetőt. Nem tudtam volna elviselni, ha megromlik közöttünk a kapcsolat.

*

- Bill.

- Igen? - kérdezett vissza halkan, mikor egyik reggel a pirítósát vajazta.

- Arra gondoltam, hogy jó lenne, ha felvennénk egy házvezetőnőt és egy bébiszittert.

Bill kérdőn felhúzta a szemöldökét, majd felszisszent.

- Azt hittem, bírod.

Nem tagadom, hogy rosszul estek a szavai, de nem reagáltam rájuk.

- Több időt tudnánk együtt tölteni, ha lenne segítségem és nem mindent egyedül kellene csinálnom.

- Őszintén megmondom, nem szeretném, ha egy idegen ember mászkálna itt a lakásban és a gyerekem körül.

- Elhiheted, hogy Én sem bíznám csak úgy valakire Emmát, de... - most mondtam volna azt, hogy érzem, elhidegültünk egymástól és nem szeretnék semmi mást, csak, hogy újra annak a kívánatos, jó nőnek tartson, mint a megismerkedésünk elején?

- Oké, megértettem. Ma felhívok néhány ügynökséget.

*

Három nap telt csak el, mikor egy Bill által megkeresett ügynökség a szerintük legmegbízhatóbb emberüket kiküldte hozzánk. Izgatottan vártam a hölgyet, Emmát is szépen felöltöztettem, a lakást is úgy-ahogy összekaptam; nem akartam, hogy már az első pillanatokban megriadjon a rá váró feladatoktól. Mikor a csengő megszólalt, izgatottan emeltem karjaimba a lányunk, aki épp egy maciját nyűtte a szőnyegen, majd sietős léptekkel az ajtóhoz lépkedtem. Mosollyal az arcomon nyitottam ajtót, de nem az várt, amire számítottam. Törékeny, karcsú test helyett egy magas, kidolgozott felsőtesttel találtam magam szemben.

- Jó napot, Tom vagyok, az új oviapu.