12.: Through with Love - 12. rész

#az esély#

Az előttem álló férfi egy halvány színű inget viselt egy egyszerű szürke trikó felett, farmernadrágja mellett pedig egy fekete baseball sapka lógott. Arcát több napos borosta fedte, haja laza lófarokba volt fogva tarkója felett. Az ajtófélfának dőlve méregette először Emmát, majd engem, mire akaratlanul is erősebben karoltam a lányom. Ki ez a felháborítóan laza férfi?

- Azt hiszem, ez valami félreértés lesz. Egy középkorú hölgyet vártunk.

- Nekem azt mondták az ügynökségnél, hogy nem volt kikötésük, csupán csak, hogy a legjobb emberüket küldjék ki.

- És az maga... - bukott ki belőlem öntudatlanul.

- Ha adnak egy esélyt, akkor eldönthetik, hogy valóban a legjobb vagyok-e.

- Maga nem szívbajos - láttam be néhány pillanatnyi csend után.

Hirtelen Bill hideg ujjait éreztem meg a könyökömön. Finoman megragadott, majd elhúzott az ajtóból.

- Miben segíthetek?

- Jó napot, Tom Trümper vagyok, az Ön által megkeresett ügynökség küldött ki erre a címre.

- Elnézhették, sajnálom. Nem Önt vártuk, nem férfit vártunk.

- Sokan így állnak hozzám az első pillanatokban, személy szerint Én is szkeptikus lennék egy férfi láttán, de...

- Magának nem mondták még, hogy túl sokat beszél felesleges? Egy hölgyet vártunk, nem egy maga fajtát.

- Bill - súgtam halkan, miközben az előttünk álló fiú vonásait vizslattam.

Fiatalabb lehetett nálunk pár évvel, mozgása könnyed, tekintete pedig csibészes volt.

- Bill, legalább hallgassuk meg!

- Már miért hallgatnám meg? - tekintett hátra Rám, miközben ügyelt arra, hogy csak Én halljam Őt és a beszélgetés kettőnk között maradjon. - Nem érdekel, ha a legjobb, nem fogok egy férfit a gyerekem közelébe engedni.

- Tudja, sokan...

- Maga fogja be - teremtette le ismét Bill, mire ijedten hátra léptem egyet. Emmát letettem a játszószőnyegre, majd karba font karokkal ismét Bill elé álltam.

- Több tisztelettel beszélj Vele!

- Mert ki Ő?

- Egy ember, akivel nem beszélünk így! - fogalmam sem volt, hogy volt merszem felemelni a hangom Vele szemben, egyáltalán, miért éreztem, hogy meg kell, hogy védjek egy idegen férfit? 

Bill erősen szuggerált, éreztem a viselkedésén, hogy feszélyezetté és görcsössé vált.

- Fáradj beljebb - szólt végül a szemembe nézve, majd kitárta az ajtót a férfi előtt.

*

Tom-on nem látszott semmi, ami arra utalt volna, hogy kellemetlenül érezte magát. Kíváncsian nézelődött a nappaliban, de észrevettem, hogy tekintete legtöbbször mindig Emmán kötött ki. Nem ült oda mellé a szőnyegre, hogy játsszon Vele, helyette csak kedvesen mosolygott Rá és halkan szólongatta. Láttam, hogy Bill ezt ökölbe szorított ujjakkal szemlélte.

- Meséljen magáról, Tom!

Hirtelen felkapta a fejét, majd Rám pillantott. Ajkai máris mosolyra húzódtak.

- 23 éves leszek, itt lakok New York külvárosában.

- Mivel foglalkozott eddig?

- Szakács a végzettségem, eddig Brooklyn-ban voltam séf egy kis étteremben, de ott kellett hagynom.

- Kirúgták? - szólalt meg hidegen Bill.

- Én léptem ki, váltásra volt szükségem. Azért vállaltam gyerekfelügyeletet, mert mindig is szerettem Őket; sok testvérem is van, állandóan Nekem kellett vigyáznom rájuk.

- Papírja van róla?

- Arról, hogy gyerekekre vigyázhassak? - szinte hátra hőkölve fogadtam Tom könnyed, talán cinikus megjegyzését, amit egy harsány nevetéssel toldott meg. Én sem mertem soha így kinevetni Bill-t, nem hogy egy idegen ember.

- Szerintem Ön sem hagyná a lányát egy senkire.

- Egy senkire nem is, de egy olyan emberre mint Én, igen.

Mindig is utáltam az önimádó, nagyképű embereket, Tom esetében valahogy mégis természetesnek hatott ez a fajta magabiztosság.

- Elkérhetném az ajánlólevelét?

- Persze, tessék - mély zsebébe nyúlva egy néggyé hajtott papírlapot vett elő, amit ahogy láttam, Bill nem preferált.

- A tökéletesség és a precizitás látom nem az erőssége.

- Eddig nem volt erre a papírra szükségem, mindenki elhitte, hogy jól csinálom, amit csinálok.

Egy újabb arcon csapás érte Bill-t. Állkapcsa megfeszült, de nem válaszolt. Gyorsan, felületesen átfutotta a lapon szereplő véleményeket, majd a dohányzó asztalra ejtette és felszegve a fejét, így szólt:

- Két hónap próbaidő fizetés nélkül, vagy elválnak az útjaink.

- Bill - rökönyödtem meg.

- Igen?!

- Ezt ne csináld! - súgtam oda fogvégről.

- Már miért ne? Még végzettsége sincs. Örülnie kellene, hogy egyáltalán esélyt adok Neki, meg egyáltalán, egy férfinek esélyt adok.

- Túl szigorú vagy!

- Te pedig túl naiv, mint mindig.

Ajkamra forrt a szó és némán néztem, ahogy Tom - az itt tartózkodása alatt - először illetődött meg.

#közellenség#

A találkozást követő második napon kezdett Tom. Az alatt a rövid idő alatt rengeteget gondolkoztam. Egyfelől akartam, hogy vigyázzon valaki Emmára ezzel is elérve, hogy több idő jusson a Bill-el való kapcsolatomra, mégis tartottam ettől az egésztől. Egyfelől a dada neme keltett bennem rossz érzést, másfelől pedig az a tény, hogy valaki más fog Emma életébe lépni és talán fontos szerepet betölteni. A születését követően nagyon ritka volt azon alkalmak száma, mikor bárkire is rábíztam volna Őt; most pedig szinte tálcán nyújtom át egy embernek.

*

Reggel nyolc óra volt. Bill épp a reggeli újságját olvasta, mikor megszólalt a csengő. Az, ahogy reagáltam a csengő hangjára halk sziszegést váltott ki belőle, majd mintha mégsem érdekelte volna az egész, tovább folytatta az olvasást. Emmát az etetőszékben hagyva sétáltam a bejárati ajtóig, ahol kinyitva azt, Tom-ot láttam magam előtt. Arca most is azt a kedves, mégis csibészes mosolyt hordozta magán, mint a múltkori alkalommal.

- Jó reggelt, Charlize!

- Jó reggel, Tom! Jöjjön beljebb! - félre léptem, mire besétált mellettem, és az előszoba falra akasztotta a táskáját. A cipőjét szorosan a fal elé helyezte anélkül, hogy mondtam volna Neki; első piros pont.

- Reggelizett már? Készíthetek valamit, ha úgy gondolja.

- Kérem, ne sértsen meg, mint séf!

- Öhm igaz, elnézést - láttam be, majd a konyhába tereltem.

Bill nem emelte fel a fejét, helyette csak unottan lapozott egyet arra ügyet sem vetve, hogy Emma kedvenc játéka a földön hevert, ami után Ő sírásra konyuló ajkakkal próbált nyúlkálni. Tom ezt látván azonnal leguggolt, kezébe fogta a plüss majmot, majd Emma orrához érintve átadta Neki. Emma kuncogott, Bill pedig csak keserűen elvigyorodott.

- A padlóról ne adjon semmit sem a lányom kezébe, ha kérhetem. Lehet, hogy maguknál ez volt a szokás, de nálunk nem.

- Lehet uram, de mi sírni sem hagytuk a gyereket.

Úgy érzem, Bill ellenségre talált Tom személyében.

- Összeállítottam egy házirendet azt tekintve, hogy mit szabad és mit nem szabad tennie! Az első, hogy a ház urával szemben tiszteletet tanúsítunk. Már bukta is az első pontot, pedig még csak két perce, ha érkezhetett.

- Elnézést!

Tom fejét lehajtva, orra alatt morogta el a bocsánatkérését.

- Tessék, vegye el, és olvassa át. Ha nem ért valamit, este megbeszéljük.

- Nem akarom ezzel fárasztani, ha kell, a kedvesétől megkérdezem majd.

- Tom! Az Én szabályaimat Velem beszélje meg és ne Charlize-zal. Úgy, ahogy Én sem szólok bele abba, hogy Ő mit akar, így Ő sem üti bele az orrát az Én döntéseimbe.

Tom pillantása ismét sötétté vált Bill megjegyzésétől.

#majd meglátjuk!#

Némán teltek az elkövetkezendő órák. Én épp a konyhában voltam és a reggeli után takarítottam el, mikor megéreztem, hogy valaki figyel. Zavartan vettem tudomásul, hogy Tom állt az ajtóban karjában Emmával.

- Tudok valamiben segíteni?

- Ezt inkább Én kérdezhetném.

- Köszönöm, de hamarosan végzek!

- Nem a konyhai teendőkre értettem - rázta meg a fejét.

- Akkor viszont nem értem.

- Maguk nem jönnek ki jól a férjével?

- Nem a férjem - tűrtem hátra egy tincset a fülem mögé és a mosogató kagylóhoz léptem.

- Gyerekük van és nincsenek összeházasodva? - hangjából kíváncsiság és értetlenség érződött ki.

- Nem értem, hogy ezen miért van meglepődve. Nem mi vagyunk az elsők és utolsók, akik így élnek.

- Persze, igaza van, csak... csak lehet Én vagyok régi módi, de a kisbabának családba kell születnie.

- Fiatal még.

- És? Attól még gondolkozhatok komolyan.

Beláttam, hogy igaza volt.

- Elnézést!

- Semmi baj - legyintett, majd kedves mosoly szökött ajkaira. Emma karjait a nyaka köré fonva locsogott épp valamit, amire Ő nevetve válaszolgatott, miközben engem nézett. Jól állt a karjában.

- Nekem lassan indulnom kellene egy állásinterjúra.

- Mi még itthon maradunk, és ha utána nem bánja, akkor levinném a közeli játszótérre.

- Persze, menjen csak. Tessék, itt van egy kis pénz, ha szüksége lenne valamire.

- Nem fogadhatom el - hárított azonnal, mire kérdőn felhúztam a szemöldököm. - A barátja megmondta, hogy próbaidőn vagyok, és nem kapok fizetést.

- Kérdezhetek valamit?

Fogalmam sincs, honnan jött már csak a kérdésfeltevés ötlete is, de úgy éreztem, muszáj megtudnom valamit.

- Persze, csak nyugodtan.

- Miért vállalta el úgy, hogy tudta, még fizetést sem fog kapni? Száz másik családnál lehetne nem kis pénzért.

Talán nem akart válaszolni, vagy csak érlelgette, mit is mondjon, mindenesetre nem válaszolt hosszú pillanatokig, tekintetével azonban végig foglyul ejtette a pillantásaim. Valahogy Emma is megérezhette, hogy feszült lett a légkör, hisz hatalmas szemeit kérdőn meresztette felém.

- Mert úgy érzem, hogy nem csak Emmának van szüksége Rám.

Elöntött a forróság.

- Ezzel mégis mit akar mondani?

- Szerintem maga is nagyon jól tudja.

- Nem vagyok rászorulva senki segítségére. Ha csak emiatt vállalta el, nyugodtan elmehet.

- Maga nagyon makacs egy nő - Emmát erősebben átkarolta, majd nyakába ültetve egy lépést tett felém.

Zavarodottan megráztam a fejem.

- Maga meg mindenbe beleüti az orrát.

- Ha van mibe, és ha látom, hogy bele is kell ütnöm az orrom, akkor miért ne tegyem?

- Hát valamit nagyon rosszul lát, mert hogy itt nincs semmi, aminek érdekelnie kellene magát az is biztos.

- Majd meglátjuk.

Már csak a hálószoba csukott ajtaja mögül hallottam az utolsó szavait.