12.: Through with Love - 13. rész

#vád?#

Akármennyire is ki akartam zárni azokat a szavakat, amik kegyetlenül az agyamba ékelődtek, egyszerűen nem bírtam. Minduntalan újra és újra felsejlettek azok a kijelentések és szinte vádak, amiket egy majd’ ismeretlen ember vágott a fejemhez. Ki Ő, hogy csak úgy ítélkezzen fölöttünk, fölöttem? Hogy jön Ő ahhoz, hogy beleüsse valami olyasmibe az orrát, aminek nem is kellene, hogy érdekelje? Még, hogy a nők tudálékosak. Ha nem engedem, hogy valaki belém, belénk lásson, akkor nem lesz semmi baj – hittem.

Vajon tényleg segítségre van szükségem? Mit mutatunk a külvilág felé? Egy kívülálló számára milyen a kapcsolatunk? Azt látják az emberek, amit Én is érzek belül? Érzékelik, ha tanácstalan vagyok a kettőnk kapcsolatát illetően?

            Gondolataimba merülve kanyarodtam be az utcánkba. Először halk, majd egyre hangosabb gyerekzsivaj töltötte be a csendes utcácskát; boldog, nevető arcok voltak majd’ mindenhol. Csak egy pillanatba telt, míg megtaláltam Őket, Emma gurgulázva nevetett egy mászóka tetején, miközben Tom hosszú karjait nyújtogatva ijesztgette Őt. Nem tudtam mit tenni, elmosolyodtam magam a látványon. Látszott, hogy a lányomnak máris sikerült megkedvelnie Tom-ot és összhangba kerültek egymással. Nem tudtam, hogy odamenjek-e vagy sem, de Tom sajnos megpillantott és felém intett. Zavartan lejjebb húztam a szoknyám, majd óvatosan besétáltam a mászókákhoz. Éreztem az ott lévő anyukák árgus pillantásait - gondolom nem tudták, ki is van Emmával -, de most Ők érdekeltek a legkevésbé.

- Jó napot, Tom!

- Magának is, Charlize! Hogy sikerült az állásinterjú?

Egy pillanatra megilletődtem, furcsa volt az érdeklődése. Bill ritkán, nagyon ritkán érdeklődött.

- Szerintem elég jól, majd értesítenek. Emma hogy viselkedett? – pillantottam a lányomra, aki épp akkor kezdett elmélyült társalgásba egy kisfiúval.

- Nagyon jól. Mielőtt kijöttünk, adtam Neki gyümölcspépet azokból a gyümölcsökből, amik otthon voltak. Remélem semmire sem allergiás.

- Szerencsés a kisasszony, mert mindent megehet. Kicsim! – kiáltottam Emmának, majd karom nyújtva leemeltem a kis pajtásától – Most szépen hazamegyünk és alszunk egy kicsit.

- Esetleg evett már valamit? Szívesen főzök ebédet!

- Nem gondolja, hogy semmi pénzért még magával is főzetek!?

Nem érezhette dorgálónak szavaim, hisz mosolyogva hagyta, hogy elinduljunk a járdán.

- Úgy láttam, hogy nagy sikere volt az anyukáknál.

- Hogy náluk? – tekintett vissza a játszótérre. – Csak Emma bűvölte el Őket – rántotta meg a vállát.

- Nekem nem úgy tűnt, de ha maga mondja!?

Láttam a szemem sarkából, hogy ajkai ugyanazt a mosolyt rejtegették, mint eddig mindig; valahogy Nekem is jó kedvem támadt.

Az út hátralevő részét csendben tettük meg, csak Emma hangos kacagása töltötte be a köztünk lévő és hirtelen kínossá váló csendet. A lépcsőn felfelé menet éreztem, hogy szuggerált, de nem néztem hátra Rá. Mikor beléptünk a lakásba, átvette Tőlem Emmát, majd amíg levette róla a cipőt, addig megmostam a kezem a fürdőszobában. Még percek elteltével is éreztem a gyomromba költöző görcsöt, amit a bennem kavargó érzések okoztak. Korábban úgy éreztem, tartózkodva kell hozzáállnom, hisz nem jó, ha azonnal nyílt lapokkal játszok és megismerj engem, bennünket, azonban ahogy teltek az órák, halványulni kezdett bennem minden ilyesféle elhatározás.

- Tudja mit? Főzünk valamit, de maga most csak segítkezni fog.

- Nem bízik bennem? – nevetett fel, majd Emmát feltette az etetőszékbe.

- Ezzel csak azt akartam mondani, hogy amíg nem kap fizetést, vagy nem fogadja el, addig vendég itt nálunk.

- Ez esetben köszönöm.

Biccentettem, majd a hűtőhöz sétáltam.

- Mutassa, mi van itthon? – hirtelen mellém lépett és karját a kinyitott ajtóra tette.

Azonnal orromba szökött erős, férfias illata, bőre melegét a hideg ellenére is éreztem.

- Paprika, paradicsom, csirkemell, sajt – sorolta. - Ebből készítünk valami finom tészta ételt. Ugye nem fogyókúrázik?

Zavartam futtattam végig magamon a szemem, majd így szóltam:

- Nem, de ideje lenne egy kicsit csinosodni.

- Szerintem felesleges – ezzel kivette a zöldséges tálat, majd a vágópultra tette. – Ha jól érzi így magát, akkor nem érdemes más kedvéért.

- Ezzel mit akar mondani?

Próbáltam értetlennek tűnni, azonban pontosan tudtam, mire is gondol.

- Úgy érzem, hogy csak a barátja miatt akar fogyni. Engem is azért vehettek fel, hogy több idejük legyen egymásra.

- És ha így van, azzal mi a baj? – a fokozódó dühtől szinte szorított a torkom.

- Semmi, ha azért tesz mindent, mert mindkettejüknek ez kell, és nem azért, mert valamit vissza akar hozni a közös életükbe.

Nem csak szavaival, de a tekintetével is a vesémbe látott. Éreztem, hogy felbukkanása újabb fordulatot hozott az életembe.

- Vagy nincs igazam? – húzott vissza a gondolataimból. – Mert akkor mondja, és bocsánatot kérek azért, amiért tolakodó voltam.

- Semmiért sem kell bocsánatot kérnie, csupán csak ne szóljon bele mások életébe.

- Már mondtam, ha úgy látom, hogy nem kell, akkor csendben maradok, de ha…

- Köszönöm, nem kell folytatnia – védekezően feltettem a kezem, majd Emmához lépve kivettem Őt az ülésből. – Lefektetem, hamarosan jövök.

#gyermekkor#

Ismét elérte, hogy Ő tegye ki a gondolataim. Tépelődve ringattam Emmát, aki megérezve idegességem nyűgössé vált és csak nehezen, majd’ egy óra után tudott csak elaludni. Halkan behajtottam magam mögött az ajtót, majd a konyha felé indultam. Finom, fűszeres illat szökött az orromba; talán mégis jó lenne Tom-ot szakácsként is foglalkoztatni.

- Minden rendben?

- Persze, csak kicsit nyűgös volt.

- Értem – felelte, majd az asztalra tett két tányért.

Helyet foglalva figyeltem, mennyire otthonosan mozgott a konyhában: könnyed mozdulatokkal tésztát szűrt, majd sajtot reszelt, és az asztalhoz hozta. Mellettem állva lepillantott Rám, majd elmosolyogta magát, és helyet foglalt Velem szemben.

- Az előbb nem akartam megbántani.

- Nem bántott meg.

- Csak…

- Tom – felemeltem a kezem, mire ismét elhallgatott. – Kérem, ne szabadkozzon állandóan. Felesleges.

- Nagyon gyerekesen viselkedtem és csak azt akartam, hogy tudja, nem vagyok mindig ilyen, sőt. Én magam sem szeretem, ha beleszólnak az életembe, fogalmam sincs, hogy akkor Én mégis miért teszem.

- Ezt Én magam sem tudom. És talán nem is akarom, merem megtudni – gondoltam magamban. – Mindenesetre értelmesebb, mint a maga korabeli férfiak.

- Talán csak azért, mert sok mindent megéltem már.

- Esetleg mesélne magáról? – tudtam, hogy furcsa, amit kérek, hisz Én magam sem akartam magamról, magunkról beszélni, mégis reménykedtem abban, hogy Ő enged egy kicsit láttatni magából.

- Miért is ne? – felállt, töltött még egy kis vörösbort, majd visszaülve a helyére belekezdett. – Mint mondtam, New York külvárosában élek, körülbelül három éve költöztem oda. Egyik szomszédom ajánlotta azt a kis brooklyn-i éttermet, ahol majd’ két évig dolgoztam. Utána jött a váltás, bejelentkeztem az ügynökséghez, és azóta vállalok gyerekfelügyeletet.

- Hány testvére van? Említette, hogy maga vigyázott Rájuk.

- Öten vagyunk testvérek, két öcsém és két húgom van. Jamey 18, Jason 15, Maria és Cathrine pedig 12 éves, tudja, ikrek.

- Nagyon jó lehet ilyen nagycsaládban felnőni. A szülei mivel foglalkoznak?

- Anyám egy kis helyi fodrász üzletben van, apámról pedig semmit sem tudok. Lelépett, mikor az ikrek megszülettek.

- Nagyon sajnálom.

- Ne sajnálja, Én sem sajnálom már – egy újabb falatot emelt a szájához, majd bekapva azt, rágni kezdte. – Mióta az eszem tudom, ivott. Sose lehetett Rá számítani, legalább a lányoknak nem kellett megismerniük.

- Hogy bírta?

- Eleinte nehéz volt. Melyik tizenévesnek ne lenne nehéz, ha az apja egyik napról a másikra ott hagyná Őt, az anyját és a négy testvérét? Nem tehettem mást, felszívtam magam és mentem előre. Tizenhárom évesen suli után mindig a kerületben lévő pékségbe siettem, hogy egy kis pénzt keresve Én is haza tudjak adni. Emlékszem, tömve volt a biciklim ládákkal és szatyrokkal, mindig Én vittem ki a megrendeléseket a gazdag embereknek.

- Az anyukája nagyon büszke lehetett magára.

- Mindig mellettem állt, és összefogta a családot, nagyon tisztelem ezért Őt.

Eltűnődve szúrtam fel egy újabb falatot a villámra. Bill soha nem beszélt ilyen tisztelettel az édesanyjáról.

- Hahó, erre jár még? – nevetve meglengette hosszú karjait előttem, mire ismét rávezettem a tekintetem.

- Elnézést, igen, csak eltűnődtem.

- Így, hogy maga is kérdezett már sokat, Én is kérdezhetek valamit?

- Merjem engedni?

- Csak magán múlik – látszólag könnyen vette, hogy visszakoztam, de láttam a szemében, hogy valóban kíváncsi volt.

- Akkor tegye fel, hagy halljam!

#a válasz#

Boldog? Ez volt az a nagy kérdés. Miért bosszantom fel magam ismét Tom-on? Miért hagyom, hogy ez a fiú ismételten a gondolataimba férkőzzön és kínozzon a kínosabbnál kínosabb kérdéseivel? Abszurd ez a helyzet. Abszurd, mert Én magam is – életemben először – feltettem ezt a kérdést magamnak. Nem válaszoltam azonnal, már maga ez a tény is megrémisztett. Hogy nem vágtam rá egyből, hogy Igen!? Hogy nem bírta megformálni a szám ezt az egyszerű szót? Mi történt Velem?

Éreztem, hogy minden egyes levegővétel lyukat ütött a tüdőmbe, muszáj voltam kiszellőztetni a fejem, hisz fojtogatva éreztem magam a saját lakásunkban. Nem tudom, mit válaszoltam. Talán csak hebegtem-habogtam, fogalmam sincs már. Csak annyira emlékszem, hogy arcomat forróság lepte el, mellkasom szorítani kezdett, lábaim pedig önálló életre kelve kivittek a lakásból. Egy pillanatra felém nyúlt, talán meg akart állítani, de Én elhúzva karjaim elsiettem.

Már sötétedett, mikor lépteket hallottam magam mögül a játszótér kapuja felől. Fázósan összehúztam magamon a kis kabátom, majd új ülő pozíciót vettem fel a padon. A léptek lassan elhalkultak, majd megszűntek és látóterembe egy pár fekete cipő került. Lassan felemeltem a fejem, Tom állt némán előttem Emmával a karjaiban. Nem szólt semmit, csak magasodott felettem, majd egyszer csak leguggolt és végigpillantott rajtam. Nem akartam, egyszerűen nem bírtam a szemébe nézni, mart belülről valami, így hát alvó lányomra pillantottam. Bármennyire is erősnek akartam mutatkozni nem csak előtte, de még saját magam előtt is, nem sikerült. Egyszerűen az, amit hónapokig, évekig felépítettem magamban leomlani látszott és lassan magam mögött hagytam a falakat. Meghoztam életem egyik talán legmeghatározóbb válaszát, hisz felemeltem a fejem, Tom-ra pillantottam, majd torkomban dobogó szívvel megráztam a fejem.