12.: Through with Love - 14. rész

                                        #igazság?#

- Nem mond semmit? – hitetlenkedve töröltem meg az arcom. Egyetlen kósza könnycsepp hagyta csak el a szemem.

- Szeretné, ha mondanék?

Bólintva adtam Neki választ.

- Már az első pillanatban, ahogy magára pillantottam éreztem, valami nincs rendben.

- Mit látott? – közelebb csúsztam hozzá a padon, majd átvéve tőle Emmát magamhoz öleltem a lányom. Ez a mozdulat mindig megnyugtat.

- Maga fél.

- Félek? – hideglelés fogott el a szavaitól.

- Igen, fél Tőle. Mindig alázattal szól hozzá.

- Tisztelem, ennyi az egész.

- Lehet, Ő azonban nem tiszteli magát.

- Tom!

- Kérem, hallgasson végig! Ahányszor csak magukra nézek, nem látok mást, mint egy lesütött szemű nőt, és egy állát felszegő férfit. Semmi mást.

- Mint már mondtam, ez csakis a tisztelet miatt van.

- Miért akar állandóan ezzel takarózni?

- Mert talán ez az igazság – vágtam Rá ellentmondás nem tűrő hangon. Emma ébredezni kezdett a karomban; óvatosan ismét álomba próbáltam ringatni.

- Szerintem pedig az az igazság, hogy el van nyomva.

- Azt érezném, és tennék ellene. Sosem hagytam magam.

- Nem akarom megkérdőjelezni a szavait, de Én csak azt mondom, amit látok.

- Mindenem megvan; van egy gyönyörű kislányunk, lakásunk, megértjük egymást, boldogok vagyunk, mi más kellene még?
Láttam, hogy egy pillanatra ajkaira forrt a szó, de mégis kimondta, amit akart.

- Hazudik.

Mellkason ütött ez a nyílt vád.

- Maga viccel Velem?

- Látja? Észre sem veszi, hogy mit mond. Automatikusan mondta csak, hogy boldog, hisz előbb vallotta be Nekem, hogy nem az. Legalább magának ne hazudjon!

Leforrázva éreztem magam. Szavaim valódi értelme csak akkor jutott el a tudatomig, mikor Ő orromra koppintva felnyitotta a szemem. Öntudatlan szavak hagyták el eddig az ajkaim? Mondtam, amit láttatni akartam az emberekkel, ahelyett, amit valóban éreztem?

- Ez most egy kicsit sok volt… - vallottam be szorító torokkal.

Tom felemelte a kezét, majd vállamra téve azt finoman megszorított. Próbáltam mosolyt csalni arcomra, de minél tovább próbálkoztam, annál nehezebb volt.

- Haza menjünk?

- Ne, már biztos otthon van. Egy kicsit… egy kicsit jó lenne lenyugodni.

- Elszaladok venni egy üveg vizet, mindjárt visszajövök.

- Tom, felesleges – szóltam utána.

- Akkor magamnak veszem, és ha kér belőle, majd adok.

*

Percek sem teltek el, és ismét felém tartott kezében egy üveg ásványvízzel. Időközben Emma is felébredt és uralma alá vette a délben itt hagyott mászókákat.

- Van élet Emmában – foglalt helyet mellettem Tom. Csak bólintottam, majd ismét Emmát kezdtem nézni.

- Tudja… - itt egy pillanatra megtorpantam, nem tudtam, hogy egy majd’ idegen embernek meséljek-e magunkról. – Több, mint két éve ismerkedtünk meg egymással. Az akkori főnököm mutatott be neki, a legjobb barátok voltak. Egyik találka követte a másikat és most itt vagyunk.

- Nem akarom megsérteni azzal, amit mondok, de ez majd’ minden kapcsolatban így van, maguknál mégis van valami csavar.

- Csavar? – keserű mosoly ült ki a szám sarkára. – Azt a csavart nem Bill Kaulitz-nak hívják?

- Mesélne róla? Milyen ember?

- Kiismerhetetlen. Még a mai napig is.

- Ezt hogy érti?

- Emlékszem, megőrjített eleinte, persze a szó legjobb értelmében. Távolságtartó volt nem csak Velem, hanem jószerivel mindenkivel, de talán épp emiatt akartam annyira megismerni.

- És engedte?

- Ezt valahogy magam sem tudom. Néha azt érzem, hogy igen, néha pedig azt, hogy nem.

Tudtam, hogy nem érti, mit is akarok ezzel mondani, így hát ránéztem. Érdeklődve, lassan kortyolgatva a vizét ült mellettem, miközben térdére támaszkodva rá-rá kapta a tekintetét Emmára.

- Még a mai napig is van, hogy azt érzem, nem tudom, hogy kivel vagyok együtt, kivel van közös gyerekem.

- Ezt mondta már Neki?

- Hogy mondtam volna? – szinte szemrehányóan tettem fel a kérdést Tom-nak.

- Mondjuk így, ahogy Nekem is tette.

- Maga idegen, ez így könnyebb. Magát nem bántom meg ezzel.

- Ha meg is bántja a barátját, akkor is mi van? Ha fontos Neki maga, akkor megoldja a problémát.

- Ez nem ilyen egyszerű, Tom.

Tényleg nem egyszerű, ezt Én magam is tudtam. De mégis hol romlott el minden? Hol vett egy másik fordulatot az életünk?

- Nem szeretem megbántani, ki szereti megbántani a szerelmét?

- Hogy viselte Bill, mikor legutoljára megbántotta?

El kellett gondolkodnom.

- Talán még két éve lehetett. Egy rendezvényen voltunk, mikor az egyik ismerősével beszélgetni kezdtem, de Ő karon ragadott és elhúzott egy sötét folyosóra.

- És mit csinált? – hangjából azonnal kiérezhető volt valami feszültséggel teli várakozás.

- Azt mondta, hogy enyelegtem a barátjával. Pedig esküszöm, hogy úgy beszélgettem Vele, mint most magával.

- Akkor mégis mi bökte a csőrét?

- Fogalmam sincs. Azt mondta, ha Ő látta, miként viselkedtem, akkor a barátai is láthatták.

- Vagyis maga lejáratta az ismerősei előtt – mondta ki a gondolataim.

- Pontosan.

- Szerintem ki akarta közösíteni saját magának.

- Nem hiszem, hisz Ő maga mutatott be Neki – sosem feltételeztem volna Bill-ről ilyesmit.

- Nem ismerem Őt annyira, de találkoztam már ilyen férfiakkal.

- Mint? – szorított a torkom ettől a forró kása kerülgetéstől. – Vagy tudja mit? Nem kell válaszolnia. Már azt is bánom, hogy a saját dolgaimmal traktáltam, ne haragudjon.

- Ne szabadkozzon, és legfőképpen ne dugja homokba a fejét!

- Emma! Gyere kicsim, indulunk – mintha tüzes vassal érintették volna a testem úgy felpattantam Tom mellől, majd lányom után nyúltam és a karjaimba emeltem. – Tom, ma már nem kell visszajönnie! Köszönöm, hogy délelőtt vigyázott Rá.

- Charlize, magát ennél a viselkedésnél sokkalta okosabbnak hittem.

- Hát akkor csalódást kellett okoznom!

- Nem okozott csalódást, még nem! – felkaptam a fejem az utolsó szavain. Mit értett ezen?

Hátrafordultam és a szemébe néztem. Pár pillanatig állta kérdő tekintetem, majd ujjait markába zárva így válaszolt kimondatlan szavaimra:

- Legyen elég okos és szálljon ki, amíg nem késő!

- Maga hallja, hogy mit mond? – a napok óta bennem gyülemlő feszültség végleg kitörni látszott.

- Hallom, igen. És maga látja, hogy miben él? – orrlyuka kitágult, majd ajkait összeszorította.

- Engem egy vadidegen kisfiú ne oktasson ki. Most pedig ha megbocsát!? – szinte oldalba böktem a könyökömmel, kezdett nagyon kihozni a béketűrésemből.

- Lehet, hogy fiatalabb vagyok, mint maga, de úgy érzem, szemfülesebb is.

- Fulladjon meg a vizében – hátra sem néztem, csak vágtattam előre karomban a lányommal.

#”semmi más”#

Egy kora esti gyors fürdő kellett ahhoz, hogy le tudjak nyugodni. Nem túlzok, ha azt mondom, minden egyes idegszálam remegett, ahogy minduntalan elmémbe tolakodtak Tom szavai és vádjai. Mert ezek azok voltak. Alaptalan vádak, semmi több. Sem engem, sem Bill-t nem ismer annyira, hogy ilyen dolgokat a fejünkhöz vágjon. A legrosszabb párosítást ismertem meg a személyében: tudálékos és még nagydobra is veri. Bármennyire is rá akartam kenni mindent, Én voltam a hibás. Miért avattam be életünk egyik szakaszába?

            Eldöntöttem, hogy már ma este elkezdem a „visszaszerzem Bill-t” hadműveletemet. Miután megvacsoráztattam Emmát és még egy kicsit játszottunk lefektettem és neki láttam készülődni. A délben maradt tésztából még maradt egy adag, így tányérra helyezve már csak melegíteni kell, ha megérkezik Bill. Szatén köntösöm alá egy újonnan vásárolt csipke fehérneműt vettem egy színben hozzá passzoló combfix-el; fogalmam sincs, hogy a majd’ két év alatt, hogy nem jutott eszembe meglepni Őt egy ilyen ajándékkal. A megszokás mocsara.

- Szia Édes! – kiáltottam ki, mikor hallottam, ahogy a kulcscsomó az üvegtálban landolt.

Még utoljára végigsimítottam a köntösömön, majd a nappaliba sétáltam és csípőre tett kézzel megálltam előtte. Még pakolt, így csak futólag kapta Rám a tekintetét, azonban mikor realizálta, mit is viselek, visszakapta Rám a fejét.

- Valamiről lemaradtam?

Válasz helyett elé sétáltam, majd nyakára fonva karjaim megcsókoltam az ajkait. Hagyta, de nem csókolt vissza.

- Nem. Gondoltam jól esne egy kis vacsora, közös fürdő, masszázs…

- Charlize, fárasztó napom volt.

- Épp ezért! Na gyere – keze után nyúltam, majd az étkezőbe vezettem.

Miközben evett, nem fárasztottam még Én is a kérdéseimmel, így hát csak néztem, ahogy rezzenéstelen arccal eszik. Az évek alatt mit sem változott a jelleme – miért is változott volna? -, ugyanolyan kimért és tartózkodó maradt még Velem is.

- Kérsz még? Maradt egy kicsi…

- Nem, köszönöm. Hozattad? Nem a Te ízeidet éreztem.

- Tom főzte még délután.

Neve hallatán láttam, hogy erősebb sóhaj hagyta el az ajkait.

- Hogy teljesített ma?

- Jól, voltak a játszótéren is, Emma úgy látszik máris megkedvelte.

- Ennek örülnöm kellene? – szólt fogvégről.

- Bill, Te adtál Neki egy esélyt.

- Emlékszem, csak azt nem tudom, hogy miért.

Felállt, kitolta maga alól a széket, majd a hálószobánk felé sétált. Minden mosatlant ott hagytam az asztalon, mosogatás helyett most sokkalta fontosabb dolgom volt.

          Mikor beléptem a szobánkba, Ő már az ingét gombolta. Gyorsan elé álltam, majd ujjait finoman ellökve Én folytattam a gombolást. Éreztem az arcomon, hogy fürkészett, igazam is lett, ahogy felnéztem az arcára.

- Csináltál valamit?

- Tessék? – finoman lesimítottam a válláról az inget, majd apró csókokat adtam a kulcscsontjára.

- A nők akkor ilyen behízelgők, ha csináltak valamit.

Lenyeltem a rossz érzést, amit hitetlensége váltott ki belőlem, és csak ennyit mondtam:

- Csak szeretnék egy jó éjszakát.

- Magadnak?

Sose volt önző, Te barom – szólalt meg valami a fejemben.

- Neked, kettőnknek.

- Hát tessék!

Ellépett előlem, majd az ágyra ülve hátra dőlt. Annyira jó akartam lenni, annyira be akartam bizonyítani Neki, magamnak, és talán még Tom-nak is, hogy igenis minden működik közöttünk, hogy lehet, kicsit esetlennek tűntem. Kibogozva köntösöm masniját lecsúsztattam magamról a könnyed anyagot, majd hagytam, hagy futtassa végig a szemét a testemen. Nem szólt semmit, nem tudtam, hogy ezt jó vagy rossz jelnek vegyem, mindenesetre megpróbáltam kizárni a fejemből azt, hogy combjaim vastagabbak, csípőm pedig kerekebb maradt a szülést követően.

            Feltérdeltem az ágyra, majd lovagló ülésben csókolgatni kezdtem. Szemöldökével és a szemhéjával kezdtem, tudtam, hogy szereti, úgy, ahogy azt is, ha végighúzom az ajkaim az állkapcsán és az állán. Torkán megfeszült a bőr, ahogy finoman megharaptam azt miközben ujjaimmal a szegycsontján és a hasán simítottam végig. Büszkeség lepett el, mikor éreztem, hogy a mindig rideg Bill Kaulitz kiesik a szerepéből, és sebezhetővé válik a kezeim között. Nem tudtam elfojtani egy jóleső mosolyt, ezt meg is érezhette a bőrén, hisz tenyerei közé fogta az arcom és felemelte a fejem. Kérdő tekintetére nem válaszoltam, hagytam, hagy egye most a kíváncsiság, helyette inkább elhúztam a fejem és folytattam a kényeztetését.

            Csókoltam, ahol értem, ujjaim fürgén bontogatták az övét, hogy nadrágjától is megszabadítva még több élvezetben részesíthessem. Mindig is imádta, ha alsónadrágján keresztül végigrajzoltam ajkaimmal férfiasságának körvonalát, talán ettől őrülhetett meg a legjobban. Az utolsó textilt bódító V-vonalának csókolgatása közben húztam le, hogy alóla kiszabadítva kőkemény férfiasságát ajkaim közé csúsztassam. Háta elemelkedett az ágyról, ahogy teljes hosszát eltüntettem, majd erőt véve magán felkönyökölt és onnan nézte, mit is csinálok. Izgató volt tincseim között érezni az ujjait, és hagyni, hagy diktálja azt a ritmust, amit szeretett volna, hogy felvegyek. Minden egyes érintésemre egyre intenzívebben reagált, erősebben markolt és erőszakosabban emelte csípőjét a magasba. Éreztem, hogy már csak pillanatok voltak hátra Neki, próbáltam lassítani, de Ő ehelyett csak eltolta a fejem, majd derekam után nyúlva és bugyim félretolva erőszakosan magára húzott. Még sohasem éreztem olyan hirtelen testembe nyilalló fájdalmat, mint akkor. Hogy nyögésem tompítsa ajkaimra tapasztotta a tenyerét, azonban a fájdalomtól arcomon végigcsorgó könnycseppeket hagyta, hagy hulljon alá.

Nem élveztem a szexet, valahogy minden egyes mozdulata éles késként mart a testembe; nem akartam semmi mást, csak hogy végre elélvezzen. Államra helyezve ujjait hirtelen felemelte a fejem, szinte követelte, hogy a szemébe nézzek. Felszegett állát és gőgös mosolyát csak lesütött szemekkel fogadtam, mikor hirtelen egy mondat kúszott az agyamba. „Ahányszor csak magukra nézek, nem látok mást, mint egy lesütött szemű nőt, és egy állát felszegő férfit. Semmi mást.” Megdermedtem a jéghideg valóságtól.