12.: Through with Love - 15. rész

#mit tett?#

Álmatlanul forgolódtam a hideg lepedőn. Meztelen bőröm szinte égett, éreztem, hogy minden egyes idegszálam megmerevedett a hirtelen jövő hideg érzéstől, ahogy átfordultam a másik oldalra. Bill a hátán feküdt, karjai szoros kötelékbe fonódva pihentek testén. Mellkasa egyenletesen emelkedett fel s alá; ahelyett, hogy megnyugtatott volna ez a látvány, minden egyes pillanattal csak még zaklatottabb lettem. Torkom szorítani kezdett, az ott dobogó szívem pedig kiszakadni készült a testemből. Szemem mart az odatóduló könnycseppektől, majd hirtelen elhomályosult Bill alakja. Könnyeztem, sírtam, ordítottam belül. Jéghideggé vált ujjaim szapora mellkasomra tettem, miközben próbáltam visszafojtani zihálásom, de ahányszor csak kinyitottam a szemem, újabb hangok szakadtak fel ajkaim közül. Ki szerettem volna mászni Bill mellől, nem akartam, hogy felébredjen, és magyarázkodnom kelljen, de lassan mocorogni kezdett Én pedig csak megdermedni voltam képes. Pillantok múlva néztem csak fel, szerencsére Ő ismét az oldalán fekve merült újra álomba.

            Felkavart Tom. Minden egyes szava, amit és ahogy mondott megrengetett, mintha belém látott volna és szinte Ő lett volna Én. Mi a franc történik körülöttem, bennem? Ennyire nyilvánvaló lenne mindenkinek Bill minden egyes mozdulata, tette? Mindenkinek szemet szúr a nyilvánvaló, csak Nekem nem? Tényleg nem tisztel, kihasznál, uralkodik felettem? Hirtelen oldalra kaptam a tekintetem, Ő ismét felém fordulva aludt. Szétvált ajkai közül lassan fújta ki a levegőt, borostás arcán párnacsíkok éktelenkedtek. Néztem Őt és tudtam, nem lehetnek igazak azok a vádak. Két évig nem tudná azt megtenni Velem, amivel Tom ijesztget. Ő ilyen, tartózkodó, néha rideg, de szeret Engem, tudom, érzem. Megbocsátotta azt is, hogy nem fiúgyermekkel ajándékoztam meg, túltette magát azon, hogy nem lesz követője; egy ilyen férfi egyszerűen nem lehet rossz ember. Eldöntöttem, hogy a korábbi Tom-mal való beszélgetés volt az utolsó. Még szinte gyerek, tapasztalatlan, nem ért a felnőttek dolgához – hitegettem magam, a másnap reggel azonban minden szilárd gondolatom megrengette.

*

Fáradtan kevergettem a kávémat. Emma az ölemben ülve nézte kedvenc meséjét, Én pedig csak gondolataimba merülve bámultam ki a fejemből. Bill csók nélkül ment el reggel. Mikor felébredtünk, közel bújtam hozzá, hogy nyakát csókolgatva élvezetesen kezdjem mindkettőnk számára a reggelt, azonban vállaimnál fogva eltolt és kisétált a fürdőszobába. Leforrázva éreztem magam, mikor visszatért a szobánkba, akkor is csak nadrágja után nyúlt és öltözködni kezdett. Értetlenkedve néztem minden egyes mozdulatát, nem tudtam mire vélni az átlagnál is ridegebb viselkedését. Kérdésemre, hogy mégis mi bántja csak annyit felelt, ma nem tudja, mikor jön. Mikor újra végigpörgettem magamban a reggel történteket, éreztem, újabb sós könnycseppek tódulnak a szemembe. Értetlenkedve fogadtam könnyeim, hisz a két év alatt nem sírtam annyit, mint az elmúlt egy hétben.

Gondolataimból a csengő hangja zökkentett ki. Tudtam, hogy kijött, ezért megdörzsölve a szemem minden árulkodó jelet eltüntettem.

- Jó reggelt!

- Magának is, Tom!

- Hoztam friss péksüteményt!

- Tudja, hogy nem tartozik a munkakörébe, hogy bevásároljon.

Addig, amíg le nem pakolt, elengedte a füle mellett, amit mondtam, azonban mikor kész lett felém fordult és elmosolyogta magát.

- Nem vettem, sütöttem.

- Maga biztos erről a bolygóról származik? – hitetlenkedve a papírtasakokhoz léptem, majd a zacskókba lesve elhűltem a látványtól. Gyönyörű, aranybarna kalácskák fogadtak.

Nem tudott mit mondani, így hát csak felnevetett, mire Én is vele együtt nevetettem. Hirtelen olyan idillikussá vált minden, azonban Tom arcizmai hirtelen megfeszültek, szemei pedig összeszűköltek.

- Mi a baj? – kérdeztem rá azonnal, de Ő nem válaszolt, helyette csak elém lépett és tovább fixírozott. – Mondja már – teremtettem le, kezdett frusztrálni a pillantása.

Ujjai hirtelen végigfutottak az állkapcsomon, mire megugrottam és mélyen felsóhajtottam. Láttam, hogy tekintete elsötétült és ujjaival ismét végigsimított volna rajtam, de Én elléptem mellőle.

- Mit csinált?

- Tessék? – nyeltem egy nagyot.

- Bántotta magát?

- Ki?

- Bill. Kezet emelt magára? – lecsökkentette a közöttünk lévő távolságot és a mosogató elé szorított.

- Maga megőrült? Sosem bántana.

- Halvány véraláfutás van az állkapcsán, fel is szisszent, mikor magához értem.

- Csak megütöttem.

Legyintésem láttán még keményebben nézett Rám.

- Párhuzamosan mindkét oldalon? Na, ne nevettessen!

Gyorsan elővett egy konyharuhát, majd a hűtőt kinyitva előkapott egy fagyott zöldséges zacskót, hogy beletekerje azt, majd Nekem adja.

- Tom, ezt fejezze be! Túl nagy feneket kerít valaminek, aminek nem kellene.

- Szóval mégis megütötte?

- Nem ezt mondtam, ne forgassa ki a szavaim. Ezt pedig tegye vissza, nem kell.

Mikor mellkasának nyomtam a jéghideg csomagot nem lökte el a kezem, helyette csak öklömre helyezte a tenyerét. Szigorúan arcára kaptam a tekintetem, de Ő nem engedett a finom szorításból.

- Miért hagyja magát?

- Maga semmit sem ért.

- Akkor mesélje el, hátha megértem.

Ahogy érintése megszűnt, szinte elárvultnak éreztem magam. A mosogatóba dobtam a zöldséget, majd megtörölve a kezem Emmáért nyúltam.

- Nem, így is már többet tud, mint amennyit kellene. Nem pszichológusnak vettük fel, hanem dadának. Végezze a munkáját, és utána hagyjon békén bennünket.

Hallottam még egy hitetlen sóhajt felszakadni az ajkai közül, de nem érdekelt a reakciója, így hát ott hagytam a frissen sült kis kalácskáival.

#a jövőd#

Amíg Én öltözködtem és egy újabb állásinterjúra készülődtem, addig Ő csendesen játszott Emmával. Mindig is utáltam magamban azt, hogy akárhányszor csak megbántottam valakit – még ha igazából Ő is volt a hunyó - mindig a lelkemre vettem és még Én éreztem bűntudatot. Ez most sem volt másképp; ahogy láttam, milyen finomsággal szólítja meg vagy épp ér a lányomhoz, nem tudtam mit tenni, kibukott belőlem a bocsánatkérés.

- Oké, sajnálom, amit mondtam!

- Nem kell bocsánatot kérnie, legalább őszinte volt hozzám.

- Maga csak jót akart, habár fogalmam sincs miért – melléjük léptem, majd leültem a kanapé karfájára.

Tom egy pillanatig nem válaszolt, csak akkor tette, mikor Emma sikeresen felmászott a nyakába és mosolyogva elfoglalta a megérdemelt helyét. Nem tagadom, jó volt így látni Őket, nagyon jó, az azonban nem tetszett, amit Tom megfeszült felkarja láttán éreztem.

- Szóval? – megköszörültem a torkom, és pakolgatni kezdtem az építőkockákat egy dobozba.

- Elmondtam már. Nem szeretem, ahogy magával bánik.

- Minden főnökére ennyire figyel? – kiérezhette a cinizmust a hangomból, hisz ahelyett, hogy valami frappánsat válaszolt volna és eltusolta volna a tényleges válaszadást, rideg őszinteséggel válaszolt.

- Csak magára.

Erőset nyelve felálltam és elsétáltam a játszósarokig. Éreztem, hogy minden egyes pillantását a hátamba fúrja, és szinte szuggerál, hogy forduljak végre felé és nézzek a szemébe.

- Nem mond semmit?

- Erre lehet érdemben válaszolni?

- Szeretném, ha tudna – felelte közelről és mire megfordultam, szinte már a sarkamban állt. Úgy éreztem magam, mint egy elfuserált romantikus filmben, ahol a fiatal fiú megpróbálja elcsavarni a ház asszonyának a fejét. Te jó Isten!

- Ne traktáljon ilyen kérdésekkel, mert kirúgatom magát.

Látszott, hogy nem ilyen válaszra számított, mégsem tántorodott meg.

- Miért bújik ki mindig a tényleges válaszadás elől?

- Maga meg miért ilyen tudálékos és minden lében két kanál? Komolyan mondom, úgy viselkedik, mint egy idős asszony. Muszáj mindig mindenbe beleütnie az orrát? Ilyen férfit még életemben nem láttam…

Éreztem, hogy kicsit túlpörögtem, és lassan kezdtem magam felidegesíteni, de egyszerűen nem tudtam mit tenni.

- Csak érdekel engem, már ez is baj?

Fülem zúgni, szívem pedig kalapálni kezdett. Egy pillanatig csak hangtalan szavakat hallottam ajkai közül, azonban hirtelen kitisztult a fejem és újra visszacsöppentem a valóságba.

- Maga megőrült.

- Miért?

- Mert Én…

- Mert maga csinos, kedves és szeretetéhes?

Minden egyes bók libabőrössé tett. Mi ez az egész?

- Fejezze be! Kicsim, gyere! – Emmáért nyúltam és levettem Tom nyakából.

Irritálóan közel kellett lépnem hozzá, ami talán még frusztráltabbá tett. Végigkövette minden egyes mozdulatom, ahogy leemeltem Emmát Ő is nyúlt és talán akaratlanul is, de végigsimított a kézfejemen. Elakadó lélegzetem sem hatotta meg, szemei ugyanazt sugallták, mint eddig.

- Nem nekem kell vigyáznom Rá?

- Nem megyek el az állásinterjúra, maga hazamehet.

- Most ugye viccel? – végre ki tudtam zökkenteni abból a fene nagy nyugalomból.

- Egyáltalán nem. Gondolom kitalál.

- Charlize! Miért viseli ilyen rosszul, ha valaki dicséri?

- Nem kell dicsérni, megkapom azt Bill-től is – hazudsz.

- Mi volt az utolsó bók, amit magának mondott? – ujjait finoman felkaromra csúsztatta, mire ajkaimra forrt a szó. Szinte megborzongtam az érintésétől.

- Magának még mindig semmi köze hozzá.

- Megdicsérte például az új hajszínét? A legelső találkozásunk óta fodrásznál járt, remélem észre vette a barátja is.

- Ez nem akkora dolog, hogy bókolni kelljen vele – hazudsz.

- Mondta már magának, hogy még csinosabb lenne, ha nem takargatná a testét hosszú blúzokkal és bő szárú nadrágokkal? – lenéztem a testemre és a gyomromat szorongató görcs egyre erősebb lett.

- Hagyja abba! – Emmát gyorsan betettem a járókájába, majd beljebb hajlítottam szobájának ajtaját és Tom elé léptem.

Minden egyes szava felzaklatott és felszakított bennem valamit. Utáltam Őt, amiért így ismeretlenül is, de ilyen dolgokat váltott ki belőlem; gyötört, lesújtott, megrázott, felemelt.

- Ki vagy Te? – sziszegtem kaparó torokkal.

- A jövőd, ha szeretnéd.

#az elhatározás#

Az esőcseppek lomhán csorogtak le a hatalmas üvegfelületen. Mélán bámultam New York belvárosát, mindenki sietett ki esernyővel, ki pedig pulóverrel és kabáttal a feje fölött. Három nap telt el azóta a belőlem furcsa bizsergést kiváltó veszekedés óta. Muszáj voltam arra kérni, hogy menjen el, és hagyjon egyedül, hisz egyszerűen nem tudtam a közelében maradni. Irritált, de már nem is Ő maga, hanem az, amit kiváltott belőlem. Nem érezhetek ilyet, nem lehet, hogy minden szava és mosolya az emlékezetembe vésődjön. Miért nem hagy aludni már napok óta az, amit utoljára mondott? Miért nem veszi észre Bill, hogy valami nyomaszt? Hogy nem kérdezi meg, mi bánt? Mi van Bill-el is?

*

A negyedik napon már muszáj voltam kérni, hogy jöjjön el és vigyázzon Emmára. Az előző heti állásinterjú végkimenetele nem lett a legfényesebb, már más betöltötte az adott munkalehetőséget, így hát új interjúra kellett mennem. Tom-ot a sarki játszótérhez hívtam, hisz késésben voltam; ezt láttam a legésszerűbb megoldásnak. Már messziről kiszúrtam magas termetét és jellegzetes testtartását. Széles mellkasa előtt lazán voltak csak összefonva karjai, mikor észrevett bennünket, halvány mosoly jelent meg az arcán. Emma elengedve a kezem futott felé, mire Ő leguggolva karjaiba ölelte, majd a magasba emelte. Ahogy a tekintetünk találkozott, újfent az a jeges, mégis jóleső borzongás lepett el, mint az utolsó alkalommal, mikor hozzámért. Zavartan összehúztam magamon a kabátom, majd megszólítottam.

- Szia, Tom!

- Szia, Charlize! – már a tegezésében is volt valami hátborzongató. – Hogy vagy?

- Jól, csak sajnos késésben vagyok, nem volt könnyű ma reggel Emmával.

- Elhiszem – mosolya hirtelen görcsössé és kényszeredetté vált. – Sok szerencsét a mai naphoz, remélem sikerülni fog!

- Köszönöm.

Emma már kezénél fogva húzta a hinták felé, nem tehettem mást, hagytam Őket játszani. Ahogy távolodtak tőlem, bennem valami egyre erősebben kezdett munkálkodni.

- Tom?

- Igen? – nevetéstől csillogó szemekkel fordult vissza hozzám.

- Majd tudunk beszélni délután?

- Természetesen.

Zavartan bólintottam, majd elsiettem az ellenkező irányba.

#Ő nem Bill!#

Görccsel a hasamban ültem a nappalinkban. Emma már a jól megérdemelt délutáni pihenését töltötte, előttem azonban még volt egy feladat. Egy belülről jövő kényszer már napok óta arra sarkalt, hogy beszéljek vele, hogy hagyjam, hagy ismerjen meg. Nagyon jól tudtam, hogy ha engedek az ösztöneimnek és Neki, akkor abból olyan dolgok sülhetnek ki, amelyeket nem biztos, hogy képes vagyok feldolgozni, megélni és elfogadni, mégis szembe mentem az árral.

*

Már egymás mellett ültünk a kanapén. Bármennyire is elhúzódtam Tőle, akkor is éreztem az illatát és a testéből áradó meleget. Egy fehér, V-kivágású pólót viselt, ami alól mellkasa és kulcscsontja tökéletesen kirajzolódott. Észrevehette pillantásaim, hisz pozíciót váltott és rám mosolyogva megszólított:

- Mond, mit szeretnél?

- Csak beszélgetni Veled.

- Örülök Neki.

- Nem akartam olyan gyerekesen viselkedni az elmúlt napokban.

- Nem voltál az.

- Nem kell ezt mondanod csak azért, hogy ne érezzem magam rosszul – mondatom hallatán ismét elmosolyodott, de nem javította ki magát. – Te tényleg így gondolod – súgtam.

- Így… - mosolya engem is mosolyra fakasztott. – Sokkal több vagy, mint amit magadról gondolsz.

- Nem vagyok nagyképű.

- Ez nem is nagyképűség. Egészséges önértékelés, semmi más. Ezt már korábban is meg akartam kérdezni, de sosem volt rá eddig alkalom. A barátnőid kedvelik Bill-t?

- A barátnőim? – szinte már maga a szó is idegennek hatott számomra. – A legjobb barátnőimmel megszakadt a kapcsolatom még Emma születése előtt. Egy volt kolléganőmmel tartottuk a kapcsolatot egy ideig, de Ő is lemorzsolódott.

- Bill miatt? – nem vártam ezt a kérdést, hisz rossz volt hallanom a rá adott válaszomat.

- Igen.

- Miket mondtak Neked? Vagy hogy távolodtatok el egymástól?

- Tudod, régen minden péntek a miénk volt, az volt a mi nagy csajos esténk. Moziba mentünk, vacsoráztunk vagy ha úgy tartotta a kedvünk, táncolni mentünk.

- Gondolom képbe jött Bill és inkább Vele töltötted az időd.

- Vele kellett töltenem az időm – válaszom hallatán magasra ugrott a szemöldöke.

- Ezt nem értem.

- Tudod, szerette, ha minden időmet Vele töltöttem.

- Én is szeretem, ha sokat van Velem a barátnőm, de azért hagyok neki teret.

- Hát Ő nem így gondolja.

- És mikor vetted észre, hogy kiközösített magának?

- Lehet, hogy már az elején, bár akkor nagyon imponált, hogy ennyire akart. Persze, hogy Én is minden időmet Vele akartam tölteni, és azt hittem, hogy ha ezt nem értik meg a barátnőim, akkor nem is igaz barátok.

- Most valamit máshogy csinálnál, mint akkor? – kérdését követően elkaptam róla a tekintetem és kibámultam a hatalmas ablaküvegen. - Hallgatnál másra, ha azt mondanák, nem vagy boldog, és nem kezel nőként?

Szavai hallatán ismét gombóc keletkezett a torkomban. Láthatta, hogy küszködök a szavakkal, így hát hogy megnyugtasson végigsimított a csupasz vállamon, azonban belőlem nem a várt reakciót váltotta ki. Ha lehet, csak még zaklatottabb lettem és térdeim felhúzva szorosan összefontam a karjaim.

- Ezt ne csináld többet, kérlek – súgtam végül. Tudtam, hogy ebből rájön, mennyire is kellemes, ahogy végigsimít rajtam, ahogy egyszerűen csak megérint, mégis akartam, hogy tudja, ezt nem szabad.

- Ő nem ér így hozzád?

- Tom, kérlek – súgtam elfúlva, felzaklatva.

- Bocsánat, igazad van – hirtelen felállt mellőlem és a konyha felé sétált. – Elragadtattam magam, ne haragudj. Köszönöm, hogy ennyit is elmondtál Nekem. Egy tea?

Láttam az arcán, hogy rosszul esett Neki az elutasításom, mégis előtérbe helyezve a kérésem túllépett a sértettségén. Ennyi lenne? Ez így működik? Nem sértődik meg, nem húzza az orrát? Nem hagyja, hogy engem bűntudat gyötörjön, nem büntet hallgatagsággal, közönnyel? Fiatal létére ilyen éretten tudja kezelni az elutasítást, ha megálljt parancsolnak Neki? Ő nem Bill, ezt ne felejtsd el! – súgta a tudatalattim.