12.: Through with Love - 16. rész

#hétvége#

Némán néztem, ahogy tett-vett a konyhában. Meg akartam volna köszönni, hogy olyan éretten kezelte az elmúlt perceket, azonban egyetlen épkézláb mondat sem hagyta el a számat. Mikor mellé léptem, Rám emelte a tekintetét, majd halványan elmosolyogta magát.

- Citrom?

- Csak egy keveset.

Bólintott, majd facsart a félbevágott gyümölcsből.

- Te nem iszol?

- Csak Neked készítettem, gondoltam, hátha megnyugtat.

Mint valami fruska, úgy elpirultam. Ezt látva nem szólt semmit, gondolom már unta, hogy ilyen könnyen zavarba tud hozni.

- Köszönöm. Visszamegyünk még? – fejemmel hátra böktem a nappaliba, de Ő bocsánatkérően megrázta a fejét.

- Sajnos mennem kell, találkozóm van.

- Persze, menj csak! Sok sikert!

- Mihez? – nevetve mögém nyúlt, majd magához vette világos farmerkabátját.

- A randidhoz.

- A randimhoz? – nevetése cseppet sem volt cinikus, Én azonban egyből éreztem, hogy valami butaságot mondtam. - A húgaimmal találkozok csak.

- Istenem.

- Hé, ez édes volt – végre felnevetett, majd játékosan a felkaromba csípett. – De most tényleg megyek. Hétfő reggel jövök.

- Hétvégén mit csinálsz? – szinte öntudatlanul szaladtak ki a szavak a számon.

- Mit csináljak? – kedves mosollyal oldalra döntötte a fejét, majd mellkasa előtt összefont karokkal a konyhapultnak dőlt.

- Tudod mit? Hagyjuk is!

- Charlize!

- Nem, Tom, tényleg! Rossz ötlet volt!

- Rossz ötlet volt, de mi?

Hazudhattam volna, azonban sokkal nagyobb volt bennem a vágy, hogy úgy teljen a hétvége, hogy végre Nekem is jó legyen. Sokszor töltöttem úgy a hétvégéket – egyedül Emmával -, hogy a négy fal között voltam egész nap; Bill vagy dolgozott, vagy a barátaival ment el iszogatni. Többször összeszedtem az erőm, és eldöntöttem, hogy végre a sarkamra állok mondván, hogy Nekem is szükségem van egy kis Énidőre, azonban amikor Emma könnyes szemébe néztem, amint az apjával kellett tölteni több, mint negyed órát, összefacsarodott a szívem. Hogy hagyhattam volna magára?

- Csak arra gondoltam, hogy elmehetnénk a vidámparkba.

- Bill mit szólna hozzá?

- Délután írt egy sms-t, hogy holnap reggel el kell utaznia üzleti ügyben.

Szavaim hallatán mosolya még őszintébb és még élettel telibb lett.

- Most meg mit mosolyogsz? – zavaromban néha gorombán tudok viselkedni.

- Csak örülök, hogy szeretnél Velem találkozni!

- Emma is jönne Velünk – szinte másodpercek alatt kontráztam rá, nem akartam, hogy azt higgye, hogy csak ketten mennénk.

- Nélküle el sem indulnánk. Mikor találkozzunk?

- Holnap délelőtt kilenc?

- Itt leszek.

#bűntudat? most nincs#

Nem csodálkoztam, mikor másnap reggel Bill csak egy búcsúcsókot adott és el már is ment otthonról. Még hosszú percekig éreztem erős parfüm illatát az orromban, azonban most - talán életemben először -, megborzongtam tőle; nem volt olyan vidám és édes az illata, mint Tom-nak. Mikor realizáltam, mi is töltötte ki a gondolataim megijedtem. Furcsa bűntudat költözött a testembe, s mikor egy Bill-el közös képre vándorolt a tekintetem még nagyobb lelkiismeret furdalás lepett el. Azonnal éreztem, hogy a Tom-mal való találkozás nem fair Bill-el szemben.

- Szia Tom! Charlize vagyok!

- Szia! Mond!

- Úgy érzem, hogy nem fog összejönni ez a mai nap.

- Lebetegedett Emma?

Tudtam, hogy Emmát illetően nem hazudhatok, hisz amint jönne hétfőn, észrevenné, hogy nem volt semmi baja egész hétvégén, ezért valami mást kellett kitalálnom.

- Jönnek a szüleim és fut a lakás.

- Segítsek?

- Dehogy, nagyon kedves vagy! Várj, csengettek – egy pillanatra letettem a mobilt a konyhapultra, majd az ajtóhoz siettem.

A látványtól, ami fogadott tüdőmben rekedt a levegő.

- Most már nem tudsz lerázni – nevetve meglóbálta a mobilját, majd a zsebébe csúsztatta.

- Ennyire átlátszó voltam?

- Csak egy nagyon kicsit.

Nem tudtam nem mosolyogni, szinte önkéntelenül jön már a jelenlétében.

- Hercegnő?

- Még ébredezik.

- Főzzek addig kávét? – már a konyhába tért be mikor Én még mindig a lebukásomon kattogtam. Hogy nem kérdezett rá, miért hazudtam?

Csak halkan igeneltem, majd leültem a konyhaszékre. Egy egyszerű szürke farmernadrág volt rajta, zöld színű pólóval és egy vékony sállal a nyakában. Pólója alól átlátszott fehér boxerének szegélye; hosszú percekig nem tudtam levenni a szemem a hátáról és a keskenyedő csípőjére passzoló textiltől.

            Hogy eltereljem a gondolataim, rákérdeztem arra, ami már az érkezése óta érdekelt.

- Miért nem kérdezted meg, hogy miért akartam lemondani a mai napot?

Kérdésem hallatán hátra fordult, majd oldalra döntötte a fejét. Láttam, hogy tekintetével kutatott bennem, talán idő kellett volna Neki, míg érdemben tud válaszolni, azonban hirtelen jövő türelmetlenség lett úrrá rajtam.

- Nos?

- Csak nem akartalak zavarba hozni és emlékeztetni a bűntudatodra.

- Bűntudatomra? – erős légszomj lepett el és zavaromban a hajamba túrtam. Hogy lát belém ennyire?

- Igen, gondoltam, hogy miután Bill elment…

- Inkább ne folytasd, így is kellemetlen.

- Ne legyen az, szerintem természetes és az lenne a furcsa, ha nem éreznél így a barátod mellett.

- Te ezt nem értheted.

- Mert nem vagyok nő? Egy férfi is érezhet ilyet.

Nem tudtam hirtelen mit válaszolni, igaza volt. Elhamarkodottan vágtam valamit a fejéhez.

- Veled vigyáznom kell, úgy érzem.

- Miért? – kacaja szinte fülsiketítően hangos volt.

- Mert belelátsz az emberekbe.

- Csak figyelek rájuk, ennyi az egész – egy bögrébe töltötte a fekete csodát, majd elém sétált és a kezemhez nyújtotta.

Mikor ujjaink találkoztak egy pillanatra kihagyott a szívem, de mikor láttam, hogy valami hasonló játszódik le benne, valami furcsa, mégis kellemes nyugodtság lepett el.

            Egy gondolattól vezérelve átvettem a másik kezembe a bögrét, majd hagytam, ujjai hagy fonódjanak ujjaimra, és kezdjék simogatni a kézfejem. Nézett, miközben kortyolgattam, és hirtelen nem zavart, egyszerűen csak örültem, hogy itt van és mellettem áll.

- Mami. 

A pillanatot Emma rekedtes, vékony hangja törte meg, mégsem tudtam rá haragudni, hisz valami szokatlan boldogság lengett körül.

- Szia Életem! Jól aludtál?

- Igen – mikor leguggoltam, karjaimba bújt és nyakam köré fonta kis kezeit.

- Szia Tommy!

- Szia hercegnő! Mit készítsek reggelire?

- Kakaót!

Nevetve hagytam magam mögött Őket, amíg Én elmentem, hogy megágyazzak és rendbe tegyem a szobákat. Örömtől zakatoló szívvel hallgattam, ahogy lányom hangosan gurgulázva nevetett, majd hirtelen elhalkult minden és már csak az ajtó nyikordulását hallottam.

- Kicsim, mindjárt felöltözök, kiválasztunk Neked valami szép ruhát és elmegyünk a vidámparkba.

Másodpercekig nem kaptam választ, így hát megfordultam, hogy a kis szerelmemre nézzek, azonban Tom állt velem szemben. Ajkai között erősen vette a levegőt, s míg észhez nem kaptam, hogy csak egy fehérneműben állok előtte Őt figyeltem, ahogy egy-egy nyelésnél megugrott az ádámcsutkája, azonban ahogy elért a rideg valóság végre magam elé kaptam a szófán fekvő köntösöm.

- Te jó Isten, Tom! – nyögtem ki zavaromban.

Testemen végigkúszó pillantása csontig hatolt.

- Gyönyörű vagy.

Elfúló nyögése intenzív érzéseket váltott ki belőlem s mikor belépett a gardróbszobába és behajtotta maga mögött az ajtót idegességem csak még nagyobb méretet öltött. Görcsösen szorítottam köntös masniját, tenyeremet jéghideg veríték lepte el. Nem tudom, hogy volt képes csak az arcomat fürkészni férfi létére, mikor engem nőként már csak a helyzet is felzaklatott, mindenesetre rendületlenül csak az arcomat kémlelte. Nem tudtam nem észrevenni a pólója alatt kidomborodó mellizmait, amiket eddig csak lesütött szemekkel vizslattam, azonban ezek a pillanatok teljesen más énemet hozták elő. Gondolataimból erős lélegzése zökkentett ki; előttem állt, talán két apró lépésnyire volt csak tőlem. Mikor megemelte jobb karját, szinte epekedve vártam az elkövetkezendő perceket, azt, hogy megsimogasson, vagy hogy egyáltalán hozzám érjen. Ujjbegyei először csak alig érintették arccsontom, olyan finoman tapogatott, mintha nem hitte volna el, hogy valóban megérinthet, majd ujjaival hosszan végigsimított az arcélemen. Éreztem, hogy minden egyes idegszálam epekedve várta a következő lépést, azonban valami ösztönszerű érzés azt súgta, nem fog tovább lépni és igazam is lett. Nem Tom lett volna, ha most hagyva férfi ösztönét többet tesz, mint amennyit szabadna.

- Sajnálom – sóhajtotta halkan, majd homlokomnak döntötte a homlokát.

Ahogy az ajkai közül kiszökő levegő végigsimított az ajkaimon talán csak még inkább epekedtem utána. Annyira akartam Őt, annyira vágytam arra, hogy valaki újra megérintsen, ölelésébe vonjon, hajamba túrjon, megcsókoljon, szorítson, és ne akarjon elengedni, hogy közelebb léptem hozzá és ajkaimat az ajkaira tapasztottam. Megugrott a hirtelen jött mozdulattól, de egyetlen pillanat elég volt Neki ahhoz, hogy felfogja, mi is történik, hogy ajkaim az övéit kóstolják és csókba hívják. Mintha egy forró katlanban lettünk volna; jéghideggé vált ujjaim alatt égett a bőre, ahogy arcára csúsztattam azokat, és ha lehetséges volt, csak még közelebb húztam magamhoz. Karjaival erősen tartott, szinte szorított, úgy, ahogy azt pár pillanattal korábban óhajtottam; csókja perzselő és szédítő volt, ajkaim azonban még így is sóvárogtak minden egyes érintése vagy akárcsak rezdülése után.

            A pillanat, amikor kezdtem felfogni, mit is csináltam kiábrándítóan rideg és kemény volt. Azonnal elért a tudatomig, hogy megcsókoltam valakit ezzel is megcsalva Bill-t; kicsapongó érzéseimnek köszönhetően egyszerre szárnyaltam, zuhantam, sírtam és nevettem. Ahogy a szemébe néztem, éreztem, hogy tudja, mi játszódik le bennem; vele valahogy nem kellett beszélni, hisz elég volt csak Rám néznie.

- Ezért nem akartam – mondata végére alig láthatóan, de megnyalta az ajkát, ami bennem még erősebb érzéseket keltett.

Egyszerűen nem tudtam nem Őt figyelni.

- Ne érdekeljen – hazudtam, csak hogy legalább még pár pillanatig hagy tartson a csoda.

- Ezt Te sem gondolod komolyan, Lize.

Becézése hallatán heves szívdobogás jött rám.

- Mond ki még egyszer – sóhajtottam és közelebb hajoltam volna hozzá, de Ő vállaimnál fogva finoman eltolt magától.

- Ne kísértsd a sorsot!

Hangja remegett, talán egy pillanatra el is akadt. Mikor tett egy lépést az ajtó felé, valami hirtelen engem is visszahúzott a realitás talajára. A légzésem csillapodott, lüktető szívem pedig visszaállt a normális ütemre.

- Igazad van, ne haragudj!

- Ne kérj bocsánatot! – kérte azonnal és újra előttem teremve megfogta a kezem. – Nem haragszok. Csak nem akarom, hogy még nagyobb  lelkiismeret furdalásod legyen.

- De Én is akartam.

- Tudom, éreztem – oldalra biccentett fejjel elmosolyodott, majd karjaiba vont.

Elmondhatatlan érzés volt érezni, hogy valaki a karjaiban tart óvóan egy cseppnyi birtoklás nélkül.

- Gyere, menjünk ki Emmához, biztos vége van már a mesének.

- Te jó ötletnek tartod még, hogy elmenjünk? – a kétely tisztán kivehető volt a hangomból.

- Nem szeretnéd már?

- Nem, vagyis de, csak…

- Látod, ezért nem akartam. Nem szeretem, ha bűntudatod van – ujjai még mindig állam cirógatták, majd egy puszit nyomva orromra magamra hagyott a gardróbban.