12.: Through with Love - 18. rész

#a kukkoló#

Forró napsugarak simogatták végig csupasz karomon. Lassan cirógatott a vállamon miközben a felkaromon egy másik, ugyanolyan bizsergető és meleg érzés futkározott. Puha ujjbegyei lassan a nyakamra kúsztak, először a vállgödrömben, majd ismét a felkaromon írt le apró köröket. Lehunyt szemekkel élveztem érintéseit, azt, ahogy könyököm után az alkaromat cirógatta, majd ujjai közé véve kezem a tenyerembe csókolt. Megremegve húztam még inkább magamra a vékony takarót, ami a kanapé karfáján lóg mindig, mire nevetve újra belepuszilt a tenyerembe.

- Szia, Lize! – fülemhez hajolt, majd aprót harapva fülcimpámba a halántékomra is adott egy puszit.

Éreztem a bőrömön, hogy nézett, nem is tévedtem sokat, hisz mikor kinyitottam a szemem csillogó tekintetével találtam magam szembe. Romantikus filmbe illően csak néztük egymást pillanatokig, majd lehajolt és édesen megcsókolt miközben karom nyaka köré fonva hagytam, hagy mélyüljön el a csók. Bár az éjszaka folyamán minden egyes ruhanemű rajtunk maradt, mégis őrjítő érzés volt még akár csak így, ruhán keresztül is érezni. Kemény mellkasa ismét gyengéden a kanapéba préselt, de talán ez volt életem egyik legszebb terhe. Bal keze a nyakamnál a hajamba túrt, finoman oldalra húzta a fejem, majd jobb fülem alá ismét csókokat hintett. Észvesztő érzés volt a karjai között feküdni, talán akkor éreztem utoljára ilyen felszabaduláshoz hasonló érzést, mikor hosszú idő után, de kezdtem felfogni és megbarátkozni azzal az élethelyzettel, hogy lányunk született. Addig börtönbe voltam zárva, a saját magam által falazott börtönbe, ahonnan egyedül, bármi segítség nélkül, de sikerült kimásznom.

- Hihihi…

Talán csak képzeletem bolond játéka lehetett, hogy Emmát hallottam magunk mellől, de mikor kinyitottam a szemem és elhúzódtam Tom-tól, hogy megnézzem ki is az valójában Ő állt tőlünk nem messze. Kezeit szája előtt összefonva kuncogott, miközben bennem ezer meg egy gondolat futott át. Nagyon okos kislány, tudja, hogy nem az apjával puszizkodtam - ahogy Ő mindig is hívja -, mégsem tudtam hova tenni, mi is játszódhat le egy majd’ három éves kislányban.

            Tom is kellemetlenül érezte magát, hisz amilyen gyorsan csak tudott, elhúzódott Tőlem, majd a kanapé végébe ült.

- Kicsim, gyere ide, kérlek – kinyújtottam a karom, mire Emma felém szökellt és az ölembe bújt.

- Emma, amit az előbb láttál, azt a papa nem tudhatja meg, rendben?

- Miért? – igen, a miért korszak.

- Mert szomorú lenne, ha megtudná.

- A papa mindig szomorú – válasza hallatán Tom-ra kaptam pillantásaim

- Ezt miből gondolod, Életem?

Pár pillanatig nem válaszolt, helyette ujjaival fésülgette a kezében szorongatott babájának haját.

- Azért szomorú, mert Te is az vagy.

- Tessék? – kezdett egyre kínosabb lenni ez a beszélgetés. Nem is maga a tartalom zaklatott fel, hanem, hogy egy gyermek mennyire jó megfigyelő. 
- De, hogy itt van Tommy, jó kedved van. A papának is az lenne.

- Kicsim! Tom bácsi csakis miattad van itt, hogy sokat játsszon veled és a játszótérre vigyen, ha a maminak nincs rá ideje. Ő nem miattam van itt, oké?

- Ha Te mondod?!

Szinte Rám sem nézett, már futott is a játszósarka felé, ahol a szőnyegre térdelve vad kocka pakolásba kezdett.

            Nagyot nyelve emeltem ismét Tom-ra a tekintetem, aki csak mereven bámult. Nem tudom, hogy benne mi játszódott le, bennem azonban intenzív érzések munkáltak. Frusztráltság, hazugság és bűntudat keserű keveréke férkőzött minden egyes kis sejtembe. Ez egy intő jel volt, hogy még idejében be kell fejezni azt, ami igazán még el sem kezdődött.

- Ne nézz így Rám, kérlek – nyögte ki végül.

- Mert, hogy nézek? – felálltam és a konyhába menekültem.

- Ridegen, úgy, ahogy megismertelek.

- Talán nem csoda. Tom, most buktunk le a lányom előtt – fojtott hangom talán még Ő sem hallotta.

- A gyerekek látnak egy s mást, de hamar elfelejtik.

- Ezt Te sem gondolod komolyan! Elraktározta azt is, hogy az apja mindig rosszkedvű azért, mert Én is az vagyok. Akkor ezt, hogy felejtené el?

- Ne aggódj, nem fogja elszólni magát – elém lépett és végigsimított a karomon, de Én hidegen arrébb löktem a kezét.

- És? Ha nem is szólja el magát, szerinted meddig menne ez az egész közöttünk? Bujkálnánk, és végig attól tartanánk, hogy mikor bukunk le?

Szemét mélyen az enyémbe fúrta, majd a mosogató szélére téve tenyereit közre zárt. Ajkai között erősen járt a levegő, nyakán megfeszültek az erek.

- Tudod, hogy lehetne máshogy is, ha igazán akarnád.

Nem válaszoltam gondolatára, hisz mit lehetett volna?

- Tegnap nem úgy tűnt, mintha ne akarnád ezt az egészet – folytatta.

- Most a szememre hányod, amit tettem?

- Nem vagyok olyan, mint Bill. Csak emlékeztetlek arra, ami jó volt, és ami még jó lehetne Neked.

- Beképzelt vagy – csak ez a gyér rágalom jutott az eszembe, majd megemeltem a kezem és mellkasára téve azt megpróbáltam eltolni, de erősebbnek, sokkal erősebbnek bizonyult nálam.

- Ha én beképzelt vagyok, akkor Te pedig álszent.

Hangosnak tűnő, mégis erőtlen pofon csattant az arcán. Már abban a pillanatban megbántam, hogy kezet emeltem Rá, egy pillanatra Ő is meglepődött hevességemen. Utáltam, ha valaki ennyire belém látott és kimondta azt, amit Én sosem mertem magamnak.

- Ezzel csak azt bizonyítottad, hogy igazam volt.

- Sajnálom.

- Ne sajnáld. Ilyenkor legalább szívből cselekszel, ez az igazi.

- Nem akartam sem a pofont, sem azt, hogy megint veszekedjünk.

- Szerinted ki miatt volt a veszekedés? – állam alá nyúlt és finoman megemelte a fejem. – És most sem vetek semmit sem a szemedre, de amíg félni fogsz Bill-től addig mindig ez lesz. Bűntudatod lesz, ha bármi olyat csinálsz, ami egy kicsit is jó Neked, majd lelkiismeret furdalással azt mondod, Neked ez nem menne. És tudod miért? Azért, mert nem tudsz kiszállni valamiből, ami már szerinted sem jó.

- Ez nem ilyen egyszerű, Tom.

- Nem? Mondd el, hogy miért nem egyszerű megtenni valamit, amivel nem csak magadnak, de a lányodnak is kedveznél? Hallhattad, hogy Ő is látja rajtatok, hogy szomorúak vagytok; szerinted nem érzi ezt nap, mint nap?

- De nekünk múltunk van Bill-el.

- És jövőtök? Hogy képzeled el magatokat tíz, húsz vagy akár harminc év múlva?

- Ezt ne csináld! – kértem lehunyt szemekkel.

- Ha Én ne csináljam ezt Veled, akkor Te se csináld Velem azt, amit.

Hirtelen felnyitottam a szemem és Rá meredtem. Tudtam, hogy ezzel mit akar mondani, belegondolni igazán mégsem mertem.

- Ha nem mondanám, akkor bele sem gondolnál abba, hogy lehet, nem leszek mindig itt.

- Tessék? – zavarodottság ült ki arcomra.

- Csak azt akartam ezzel mondani, hogy néha úgy érzem, biztosra veszed, hogy itt vagyok Neked. És ezt most nem a bébiszitterkedésre értem. Tudod, hogy mit érzek irántad, hogy kívánlak és boldoggá akarlak tenni, mindenhogy, de ha Te ezt nem akarod igazán, és ha csak időnként kellenék, akkor nem tudok ezzel a helyzettel mit kezdeni…

Hátrébb lépett tőlem, majd a nappali felé kezdett hátrálni.

- Most megyek, hívj, ha szükséged van Rám!

#magyarázd meg!#

Sokat gondolkoztam Tom szavain. Igaza volt, nem játszhatok Vele, nem kellhet egyik pillanatban és nem lökhetem el a másikban; ami köztünk van, nem hiszem, hogy működne. Amennyire akarom Őt, annyira nem akarok, vagy csak egyszerűen nem tudok elszakadni Bill-től. A szerelme vagyok, van egy közös gyerekünk és bármi is történt közöttünk, bárhogy is szólt hozzám néha, Mi összetartozunk, bármennyire is nyálasan hangzik. Nem volt könnyű a bizalmába férkőzni és elnyerni azt; ezt semmi pénzért nem dobnám el magamtól.

*

Remegő ujjakkal kopogtattam az ajtaján. Emmát útközben elvittem a szüleimhez, kérésükre pedig ott is hagytam, hagy töltsék együtt a vasárnap estét, éjszakát. Talán nem volt jó ötlet megkérdezni a közvetítő céget Tom címét illetően, mégis személyesen akartam lerendezni vele ezt az egészet. Mert ezt le kell, muszáj!

- Szia! – arcán először döbbenet látszódott, azonban hamar megenyhültek vonásai és kedvesen beljebb invitált. – Mi járatban?

- Csak beszélgetni szeretnék Veled.

- Emma? – a konyhába sétált, majd egy pohár narancslével tért vissza.

- A szüleimnél maradt, már rég volt náluk.

Halvány mosoly költözött ajkaira, ami – mikor látta, hogy Én nem viszonozom -, azonnal tova is tűnt.

- Hé, mi a baj Lize? – kezéből a poharat a földre helyezte, majd elém kuporodva a szőnyegre kezei közé fogta a kezem.

Bármennyire is jó érzés volt a közelében lenni és már csak a kezem is a kezében érezni, tudtam, hogy ennek nincs jövője.

- Lize, ne ijessz meg! – gondolataimból finom kis dörzsölés zökkentett vissza.

- Azt hiszem, Nekem ez nem fog menni.

Feszült csend telepedett közénk. Arcán rengeteg érzelem futott át egyik pillanatról a másikra; egyszerre volt szomorú, dühös, lemondó és reményvesztett.

- És miért?

- Ne nehezítsd meg még jobban a döntésem, kérlek!

- De. Okokat akarok!

- Te is nagyon jól tudod.

- Ha annyira biztos vagy a döntésedben, akkor az okokat is meg tudod fogalmazni.

Ekkorra már felállt és elsétálva mellőlem leült egy babzsákba. Nem számítottam arra, hogy szinte vallatni és akadékoskodni fog, a helyében azonban Én is így tettem volna, mégis csak támadni tudtam most.

- Te látod, hogy mit csinálsz? Szinte kérdőre vonsz egy olyan érzés miatt, ami szerintem magától értetődő egy ilyen helyzetben.

- Ha magától is értetődő, akkor is szeretném tudni az okokat. Én már csak ilyen vagyok, nem szeretem a dolgokat lezáratlanul hagyni.

Keserű könnyek gyűltek a szemembe. Már elkezdeni sem kellett volna ezzel a szép férfival, sokkal több fájdalomtól kíméltem volna meg Őt is és magamat is.

- Szeretem, nem tudok mit tenni.

- Szereted – ízlelgette a szót. Láttam valami furcsa fényt kúszni a szemébe, de nem kérdeztem rá, hisz folytatta. – Észrevetted már, hogy az esetek többségében csak a saját nevedben beszélsz? Hogy sose azt mondod, hogy szeretjük egymást, hogy a lányunk, a lakásunk, hanem mondjuk a lakása?

- Mert az övé, ezzel mit csináljak?

- Tudod, hogy nem konkrétan erre értettem, de ha direkt félre akarod érteni, amit mondok, akkor csak tessék.

Széttárt karjait nem tudtam tovább higgadtan fogadni, felugrottam és a bejárati ajtó felé siettem. Felzaklatott, éreztem, hogy minden porcikám remeg a dühtől, amit igazán nem is iránta, hanem magam iránt éreztem. Mit csinálok? Miért hazudok még magamnak is? Mit akarok Bill-től, a kapcsolatunktól? Egyáltalán ez még kapcsolat, ami köztünk van? Érintései már hónapok óta jéghidegek, szavai pedig ugyanolyan kimértek és tartózkodóak, mint a kapcsolatunk elején.

            Hirtelen becsukódott az ajtó, amit már résnyire sikerült kinyitnom. A robosztus faajtón egy hatalmas tenyér árválkodott, aminek párja finoman a derekamra, majd a hasamra csúszott és magához húzott. Ajkamba harapva és fejem hátra hajtva próbáltam kontrollálni feltörni készülő könnyeim, de minduntalan uralma alá vontak a testemen elhatalmasodó érzések. Először csak alig láthatóan rezzentem össze a mély, visszafojtott zokogástól, de mikor éreztem, hogy testével még jobban ölelésébe von akaratlanul is kitört belőlem.

- Annyira nehéz!

- Tudom, ezért hagyd, hogy segítsek!

- Ezen senki sem tud, csak…

- Csak Te! – fejezte be helyettem, majd hagyta, hogy megfordulva karjai között a mellkasához bújjak.

#boldog akarok lenni#

Talán fél óra is eltelhetett, mikor kiadva a hosszú hónapok, talán évek fájdalmát végre megnyugodtam. Nem szólt hozzám, talán így volt a legjobb. Muszáj voltam végiggondolni, mit is akarok valójában, kinek is akarok megfelelni, egyáltalán meg akarok-e valakinek is? Igen, magamnak, annak a képnek, amit évekkel ezelőtt kitűztem magam elé. Igaz, akkor még nem hittem, hogy ennyi évesen már gyerekem lesz, de egyetlen pillanatát sem bántam meg az áldott állapotomnak. Talán azokat az órákat törölném ki az életemből, amelyekben lefelé görbültek az ajkaim és Emma ebből valamit is megérezhetett. Soha senki nem volt annyira fontos az életemben, mint Emma. Nélküle nem tudom, hol lennék most. Az, amit a felismeréskor éreztem, hogy igen, lányom lesz, sosem fogom elfelejteni. Az a természetfeletti erő, ami hirtelen, ösztönszerűen ellepett a lányom iránt mindent felülírt és a mai napig felül is ír. Ha neki jó, nekem is jó, ha neki rossz, nekem is rossz. Most pedig kérdéses, hogy mit érez a kis szívében, így nem is látok más célt magam előtt, mintsem hogy Engem boldognak lásson. Ehhez azonban változtatnom kell azon, amiben most élünk.

            Mikor elemeltem a fejem a mellkasától, felnyitotta a pilláit és mosolyogva fülem mögé túrta az arcomra tapadt hajszálakat. Várakozás teljes tekintete - melyből tudtam, érdekli, hogy épp mit érzek -, talán csak még inkább megerősített a hitemben.

- Boldog akarok lenni! Meg akarom próbálni Veled!