12.: Through with Love - 21. rész

#magabiztosság?#

Nyugtalanul fogadtam csókjait. Kívánalom helyett egy hirtelen jövő, gyomorforgató érzés szökött a testembe, amit nem tudtam mosollyal álcázni. Mikor újra karjai közé húzott már nem csak fagyos szavaitól, de az érintéseitől is idegenkedtem, és amit Ő jóleső libabőrnek vélt rajtam annak köze sem volt az élvezethez. Annyira rideg volt Tom-hoz képest, ujjai is szinte karcolták a bőröm, ahogy végigsimított a felkaromon.

- Imádom, hogy még mindig ilyen reakciókat váltok ki belőled.

Csak egy apró torokhangra futotta erőmből, amivel talán meg is elégedhetett, hisz nem szólalt meg többet, helyette combjaim alá nyúlt és magára emelt.

Akkor eszméltem csak rá, mit is akar csinálni, mikor hátam alatt megéreztem a szatén hideg anyagát. Azonnal a plafonra meredtem, és mint valami védő mechanizmus, mellkasa elé tettem a kezem. Pár pillanatig nem érzékelte az ellenállásom, de mikor erőteljesen eltoltam magamtól kérdő tekintettel felhúzta a szemöldökét.

-  Most meg mi van?

Arcomra helyezve tenyerem próbáltam kibújni a válaszadás alól, de lefejtette ujjaim és Rám meredt. Szeme vibrált a visszautasítástól, orrlyuka kitágult az erős levegővételtől.

- Mi a franc van Veled napok óta? Ahányszor közelednék feléd, Te annyiszor ellenkezel és kéreted magad. Nem kívánsz? – továbbra is némaságba burkolóztam, Ő azonban ezt látva csak folytatta. – Végre nincs itthon Emma, bár fogalmam sincs hol van, lehet már most azzal a sráccal lóg, de végre nincs láb alatt.

Szavai kijózanítóan hatottak Rám.

- Hallod Te, hogy mit mondasz? A lányodról van szó nem egy elfuserált játékról.

- Most mit húzod fel magad? Azért akartad, hogy felvegyük azt a gyereket, hogy több időnk legyen egymásra, most meg azért emeled fel a hangod velem szemben, mert azt merészeltem mondani, hogy végre jó, hogy kettesben vagyunk?

- Csak meg kellett volna válogatni a szavaid.

- Túl érzékeny vagy!

- Neked is annak kellene lenned, ha a lányodról van szó.

Mondatom hallatán legördült rólam, majd keserű mosoly szökött ajkaira. Értetlenkedve néztem, ahogy lehunyt pillákkal szinte elaludni készül; ez talán csak még jobban kihozott a sodromból.

- Most meg mit mosolyogsz úgy, mint egy bolond? Hallod? Válaszolj!

Mosolya lassan eltűnt, ajkai pedig egyetlen vékony vonallá szűkültek össze. Szemét is összeszorította, minek hatására apró ráncok keletkeztek a homlokán.

- Először is, válogasd meg a szavaid Velem szemben. Másodszor pedig mióta van ilyen nagy szád? Tanúsíts tiszteletet, vagy Én se fogok, de abból nem lesz köszönet.

- Megütsz? – fogalmam sincs, honnan volt merszem még visszafeleselni Neki ezek után, de egy pillanatra a régi énemet éreztem újra éledni magamban.

- Most legszívesebben megdugnálak, már ha arról érdeklődsz, mit is csinálnék Veled. Túlságosan is fel van vágva a nyelved, valamivel le kellene hűteni Téged.

- Bántja az egód, hogy visszaszóltam? – próbáltam lazának tűnni és szinte magammal is elhitetni a lehetetlent, azt, hogy Bill ellen bármikor is lenne esélyem akár még csak egy verbális harcban is.

- Sokkalta inkább frusztrál a gondolat, hogy vajon mi miatt lettél ilyen az elmúlt hetekben. Bele sem akarok gondolni a legrosszabba, az semelyikünknek sem lenne jó.

Gyomrom azonnal öklömnyi nagyságúra ugrott össze. A korábban érzett hirtelen jött magabiztosság azonnal elillant, és mint valami csiga, visszabújtam a házamba. Nem akartam, hogy akár csak egy pillanatra is felüsse a fejében a gyanakvás Tom iránt.

- Ne haragudj! Nem tudom, mi ütött belém – szabadkoztam szinte még magam számára is szánalomra méltóan, majd fölé hajoltam és nyakára fontam a karjaim. Látszólag elhitte bocsánatkérésem, helyében azonban erősen kételkedtem volna a szavaimban.

#az első szóváltás#

Az elkövetkezendő napok hihetetlen gyorsasággal teltek. A reggelek lopott csókoktól voltak bűnösek, ahányszor becsukódott Bill háta mögött az ajtó, Tom-mal máris egymásnak estünk. Mint egy kamasz, úgy éreztem magam azokban a percekben, szinte semmi és senki sem érdekelt csak az a hihetetlen hév és szenvedély, amivel hozzám tudott érni. Volt, hogy a munkámból hazaérve délután a kanapén estünk egymásnak nem gondolva az esetleges lebukásra; talán ez csak még izgatóbbá tette az egész helyzetet. Épp egy ilyen helyzetben ért az első, talán kicsit hangosabb szóváltásunk.

*

- Hm, imádom az illatod – halkan mormolta a fülembe, miközben orrával megcirógatta a hajam.

- És még?

Nevetve felkapta a fejét, majd Rám vigyorgott.

- Gyerünk, folytasd! – régóta nem érzett magabiztossággal mosolyodtam el magam, hisz, ahogy teltek a hetek és egyre jobban megismertük egymást, egyre inkább ellepett a régen érzett és hiányolt magabiztosság.

- Most azt akarod, hogy dicsérjelek? – néma bólogatásomra levakarhatatlan vigyor kúszott borostás arcára. Egy pillanatra oldalra döntötte a fejét, majd ajkába harapott és belekezdett: - Imádom, hogy annyira szereted Emmát, és senki más nem olyan fontos Neked, mint Ő. Megőrülök a nevetésedért, azért, ahogy fel tudsz szabadulni mellettem. Bolondulok a testedért, szeretem, hogy felszedtél pár kilót és… - ajkaimra tette a mutatóujját, ahogy szóra nyitva ajkaim ellenkezni akartam Vele. – Így még nőiesebb vagy, mint voltál! Valamit kihagytam, azért akartál közbe szólni?

- Túl bolond lettél mellettem – sóhajtottam fel végül és tincsei közé fúrtam az ujjaim.

- Én eddig is ilyen voltam, Te bolondultál belém.

Bár viccnek szánhatta, mégis igaza volt. Érzelmekbe nem mertem, vagy egyszerűen csak nem akartam eddig komolyan belegondolni, talán ijesztő lett volna a valóság.

- Hé, mint gondolkozol? – a könyökére támaszkodott, majd feljebb húzta a testemen a vékony plédet. – Elkomolyodtál!

- Csak jó Veled lenni.

- Nekem is Veled, tudod.

- Tudom – hunytam le a szemem. Talán felesleges félnem az érzések miatt?

- Ma este át tudsz jönni? Emmát megint elvihetnéd anyudékhoz.

Azonnal kidurrant az a kis rózsaszín buborék körülöttünk.

- Nem hiszem, hogy ez ma össze fog jönni.

- Miért? Mondhatnád Bill-nek, hogy most Te is ott alszol!

- Bill-nek nem lehet hazudni, rájön mindenre.

- Erre sem jött rá.

- Ezen is csodálkozom – zavaros tekintettel a plafonra pillantottam, majd Rá, de elkaptam róla a tekintetem.

- Oldjuk meg valahogy! Akár a húgaim is vigyázhatnak Rájuk, múltkor is nagyon jól érezték magukat Emmával.

- Nem szeretek szívességet kérni másoktól.

- És ha Ők hívnak fel Téged, hogy már rég látták? Így nem lenne szívesség.

Elmosolyodtam szavai hallatán, de mosolyom nem szívből jött.

- Ez most nem fog összejönni Tom. Tényleg! Bill reggel azt mondta, hogy ma este bejelenteni valója van. Hogy venné ki magát, ha lemondanám?

- Gondolhatja, hogy a szüleidre is igényed van Rajta kívül.

Mondata végére felült a kanapén, majd boxerje után nyúlt. Amint megérintettem a vállát, éreztem, hogy megfeszült az érintéseim alatt. Tudtam, hogy igaza van ezzel a magatartással, valószínűleg Én is így viselkednék ellenkező esetben.

- Igen, gondolhatná, de nem akarok még többet hazudni Neki annál, mint amennyi szükséges.

- Szükséges? – hátrafordult és felvonta a szemöldökét

- Tudod, hogy nem úgy értettem.

- Hát ezt pedig nehezen lehet máshogy érteni.

- Kérlek Tom, ne veszekedjünk! Ne rontsuk el ezt az egészet ezzel.

- Elhiheted, hogy minden erőmmel azon vagyok már hetek óta, hogy nehogy valami meggondolatlant mondjak. De már elég nehéz, remélem ezt megérted.

- Persze, hogy megértem! – lehajtottam a fejem és hagytam, hagy álljon fel mellőlem. Igaza volt, úgy, ahogy mindig is, legyen bármiről szó. Erre már rájöttem.

- Holnap reggel nyolcra jövök.

- Ne váljunk el így egymástól, kérlek!

Egy pillanatra megállt az öltözködésben, majd felhúzta a pulóverét és végül felém fordult. Talán túlságosan is kétségbeesett arcot vágtam, hisz azonnal elém lépett, majd lehajolva hozzám átkarolt a vállaimnál fogva. Némán bújtam meg az ölelésében, se kérdezni, se beszélni nem lett volna értelme.

- Légy jó! – egy utolsó puszit adott a homlokomra és elengedett.

- Tom, ugye tényleg elhiszed, hogy jó, hogy vagy?

- Nem elhiszem, tudom… - ajkait halvány, macsós vigyorra húzta, majd kacsintott egyet és kilépett a bejárati ajtón.

Azt hiszem, csak még jobban belé bolondultam.

#a bejelenteni való#

A vasárnap hátralevő részét Emmával töltöttem. Bill már korán reggel bement az irodájába, azt mondta, hatkor érkezik egy remek bejelenteni valóval. Nem tudtam, hogyan is álljak ehhez az egészhez, hisz Őt ismerve majd’ minden ötlete az Ő javát szolgálja. Csak remélni tudtam, hogy engem és a lányunkat figyelembe véve egyszer egy mindhármunkat érintő döntéshozatalban helyesen fog eljárni.

*

Egy feltűnően csinos nő társaságában tűnt el a dolgozó szobájában. Mikor találkozott a tekintetünk, csak sejtelmesen elmosolyodott, majd felém biccentett. Próbáltam az ajtóban állva hallgatózni, de beszélgetésük csak pár percig tartott, így esélyem sem volt sátrat verni az ajtó előtt. Ahogy becsukódott a nő után az ajtó, éreztem, görcsbe rándult a gyomrom. Emma ott ült az ölemben, talán Ő is érezhette, mi játszódik le bennem, hisz félősen a karjaim közé bújt. Bill a velünk szemben lévő fotelben foglalt helyet, ahol egyik lábát keresztbe téve a másikon összekulcsolta az ujjait az álla alatt. Arcomra próbáltam higgadtságot erőltetni, hisz az évek alatt már rájöttem arra, hogy minél inkább látja az ijedelmet rajtam, annál nagyobb fölényben érzi magát.

- Nem is kérdezed meg, hogy mi a bejelenteni valóm?

- Gondoltam úgy is elmondod, amint elmegy a vendégünk.

- Monica egy nagyon sikeres ingatlanos ismerősöm Californiában.

- És? Valami közös projektetek van?

- Úgy is mondhatjuk! – egy pillanatra elgondolkodott, majd megrándította a vállát. – Igen, vagy egy közös munkánk.

Jelentőségteljesen ránéztem, sugallva, hogy több információra van szükségem, ami nem is váratott magára olyan sokat.

- Mikor pár hete elutaztam hétvégén, akkor Los Angeles-be repültem.

- Oh, nem is mondtad – kezdeti tudatlanságom kezdett átcsapni valami másba.

- Mert akkor még nem tartozott Rád, meg felesleges lett volna csak úgy a levegőbe beszélni valami olyanról, ami még nem volt biztos.

- De úgy érzem, most már biztos minden! – éreztem, hogy szorító torkomon egyre kevesebb hang jut ki.

- Abszolút! A hónap végén már át is vehetjük a kulcsokat!

- A kulcsokat?

- Ne mond, hogy ennyiből nem jöttél Rá – talán Ő jól szórakozhatott, Én azonban egyre kellemetlenebbül éreztem magam. – Költözünk!