12.: Through with Love - 22. rész

#függtök tőlem#

Nem hittem Neki. Igen, hitetlenséggel fogadtam a szavait, azt, ahogy azt mondta, megvannak a kulcsok és meggyorsított eljárással akár napokon belül utazhatunk is. Eltökélt és magabiztos mondatait hallván is csak az járt az eszemben, hogy tréfál. Tréfál, mert egyszerűen nem mehetünk el, most nem, most, mikor végre kaptam egy megfelelő állást, most, mikor Emma végre megszokta a dadáját, most, mikor végre… boldog vagyok.

- Bill, ilyennel ne viccelj!

- Miért ne viccelhetnék egy ilyen dologgal? Amúgy meg halálosan komolyan beszélek. Papírt toljak az orrod alá?

Cinikus megjegyzését csak félvállról vettem.

- De hogy jött ilyen hirtelen minden?

- Hirtelen? Már régóta el akartam innen költözni. Pár éve is meg szerettem volna venni azt a házat, csak ugye balul sült el, mivel Te szinte kikötötted, hogy nem fogsz egy olyan házba beköltözni, ahonnan valójában ki sem akartak költözni az ott lakók.

- Talán mert nem szép dolog elvenni mások feje fölül a házat, Bill!

- Annyi pénzért szó nélkül költöztél volna Te is.

- Miért mindig a pénznél kötünk ki?

- Mert mindent az mozgat – hanyagul megrántotta a vállát és elsétált mellőlem, hogy egy kis italt töltsön magának. – Te sem lennél sehol sem a pénzem nélkül. Ha belátod, ha nem, ez így van, úgy, ahogy az is, hogy minden a pénzen múlik.

A kezdeti hitetlenségem és félelmem ismét kezdett átcsapni egy mélyről jövő haragba és elszántságba.

- Meddig fogod még ezt az orrom alá dörgölni, hm?

- Amíg Te is be nem látod, hogy függesz, függtök Tőlem. De talán ez így is van rendjén, a nő függjön a férfitől.

- Én mindig is független voltam mindentől és mindenkitől és ez most sem lesz másként. Tudod, hogy megkaptam azt az állást, és…

- Lize, őszintén, mit vársz attól a munkától? Semmi kihívást nem rejt, tucatmunkát fogsz végezni jószerivel éhbérért.

- Mert mintha a Te munkád egyedülálló lenne a világban. Ugyanolyan vagy, mint az összes többi ingatlanos, semmivel sem jobb.

Ahogy az utolsó szavak is elhagyták a számat, éreztem, kicsit túllőttem a célon. Soha, életemben eddig egyszer sem mertem így beszélni róla és a hivatásáról, amiért köztudottan élt-halt, most azonban minden kijött belőlem, amit erről az egészről gondoltam.

Kirohanásomat először lomha, nyugodt pillantásokkal fogadta, megszokhattam volna már, hogy az első pillanatokban semmit sem lehet leolvasni az arcáról, azonban ahogy letette a poharát a bárpultra és elém sétált, elfogott a félelem. Ösztönösen kaptam karjaimba Emmát, mint egy védőpajzsot, azonban Rá nézve így szólt:

- Küld be a gyereket! – reszelős hangjától Emma szorosan a nyakamba bújt. Tudtam, hogy nem kellene hallania, illetve látnia, ami feltehetőleg most következik, így hát fülébe súgta, letettem a padlóra és megkértem, hogy menjen be játszani a szobájába.

Mire felegyenesedtem Bill már közelebb sétált hozzám. Fölém magasodva kétkedő tekintettel méregetett, majd arcomhoz emelve a kezét először tüdőmbe rekedt a levegő, de ahogy csak a tincseim közé nyúlt és a nyakamnál fogva közelebb húzott az arcához megnyugodtam valamelyest. Homlokát erősen szorította a homlokomhoz, miközben ajkai között reszketegen fújta ki alkoholos leheletét. Nem tudtam, hogy mire fel lett hirtelen ilyen zaklatott és feszült, mindenesetre nem volt sok időm ezen gondolkodni, hisz eltolta a fejem és a jobb markába fogta az állam.

- Annyira összezavarsz! Hallod? Feleselsz, ellenem beszélsz, nem támogatsz abban, amiben akarom! Mi van Veled?

Valami új, eddig sosem látott fényt láttam felcsillanni Bill szemében. Ismeretlen volt, hisz még sosem láttam ilyen kétségbeesettnek, sosem hallottam ilyen aggodalommal telin beszélni. Még hogy Én zavarom össze?

- Válaszolj! Mi történik Veled? Hogy lettél ilyen?

Van egy férfi, aki megbecsül és felnyitja a szemem!

- Mindig is ilyen voltam.

- Nem, sose voltál ilyen – hirtelen elengedte a fejem és egy lépést tett hátrafelé. – Tiszteltél, megbecsülted, hogy az enyém lehetsz, de mostanában tudomást sem veszel ezekről a dolgokról.

Lett volna értelme hazudnom? Nem, bár ha arra gondoltam, hogy lehet, kapisgálja, mi is lehet a valódi oka a viselkedésemnek akkor görcsbe rándult a gyomrom.

- Te pedig arról nem veszel tudomást, hogy Én mit akarok – muszáj volt, hogy tudja, mit érzek, azonban már halkabban szóltam hozzá, nehogy támadásnak vegye ismét a szavaim.

- Tudom, hogy mi kell Neked. Mindig is tudtam, de mostanában mindennek ellenállsz.

- Akkor szerinted most mit akarok? El szeretnék költözni? Magam mögött akarok hagyni mindent?

- Igen, mivel tudod, hogy jót akarok magamnak, Neked és Emmának.

- Hát akkor nagyon rosszul tudod – mostanra ismét visszaköltözött a hangomba a harag és értetlenség az iránt, amit és ahogy mondott. Kinek képzeli magát? – Itt akarok maradni, dolgozni szeretnék, illetve Emmát sem akarom kiszakítani abból a környezetből, amibe végre sikerült beleszoknia.

- Dolgozni ott is tudsz, a gyerekek meg mindenhol meg tudnak szokni. Emellett pedig Nekem még nagyobb kiugrási lehetőség lenne számomra L.A.

- És már megint hozzád lyukadunk ki. Önző vagy!

Szavaim hallatán felhúzta a szemöldökét, majd újfent elém sétált. Most nem hátráltam meg, mint ahogy eddig mindig tettem, helyette inkább Én is felé léptem.

- Szóval önző vagyok?

- Igen, egy önző állat vagy! – még a mellkasát is megböktem a mutatóujjammal.

- Akkor lennék igazán önző, ha most elvenném azt, ami az enyém annak ellenére, hogy biztos nem akarod.

- Miről beszélsz?

- Csak nézz Rám – széttárta karjait, mire végigfuttattam a tekintetem rajta. Tekintete vibrált, szuggerált, erősen szívta be és fújta ki a levegőt, szíve pedig úgy dübörgött mellkasa mögött, hogy még Én is hallottam. – Nem csak felhergelsz, de fel is izgatsz ezzel a viselkedéssel. És ez nagyon nem jó kombináció, elhiheted Nekem.

- Úgy se tennéd meg! – karba tett kézzel felszegtem a fejem, azonban a látszat ellenére elhinni sem tudtam, honnan volt merszem szinte kísérteni a sorsot.

- Ne legyél Te ebben olyan biztos – felém hajolt és a fülem mögé csókolt, miközben a csípőmbe markolt. Ágyékát hozzám dörzsölte, és a derekamon pihenő kezét a hajamba fúrta. Most erősebben rántotta meg a fejem miközben hátra húzva hajam arra kényszerített, hogy Rá nézzek. – Minél inkább ellenkezel, akár a költözés, akár ellenem, annál jobban kellesz. Mert kihívás vagy – tette még hozzá miközben apró puszikat adott a számra. Direkt összeszorítottam őket, de Őt csak megmosolyogtatta ez. – Már az első pillanattól fogva megőrjítettél és szerencsére ez most sincs másként.

- Örülök, hogy ilyen jól szórakozol – tenyeremet mellkasára tettem és eltoltam magamtól, Ő azonban még mindig nem engedett. – Elengedsz végre?

- Ha elengedlek, akkor költözünk?

- Arról álmodozhatsz!

Elengedett, majd kinevetett. Hangosan és megalázóan tette mindezt, ami talán csak még inkább csontig hatoló fájdalmat okozott. Miben élek már évek óta?

A kanapén heverő táskámhoz nyúltam, majd a bejárati ajtóhoz siettem. Már a kabátomat vettem, mikor végre megszólalt mögöttem.

- Most meg hova mész?

- Kiszellőztetem a fejem!

- És a gyerek?

- Egy estére végre legyél apa!

Majd rácsaptam az orrára az ajtót és ahhoz a személyhez tartottam, akinek a támogatására most mindennél jobban szükségem volt.

#két szék közé a földre?#

Futólépésben tettem meg az utolsó lépéseket. Minél közelebb kerültem hozzá, annál jobban vágytam Rá, és arra az érzésre, amit mindig éreztem mellette. Szinte az ujjaim is remegtek, ahogy bekopogtam hozzá és mikor ajtót nyitott, s ajkain megláttam azt a tipikus, nyugodt mosolyt éreztem, semmi más nem kell most. Erős szorításomtól talán megijedhetett egy kicsit, hisz pár centire eltolt magától és állam megemelve a szemembe nézett.

- Hé, mi baj? – cirógatott meg a hüvelykujjával. – Olyan zaklatott vagy!

Némán megráztam a fejem, de Ő oldalra döntve a fejét ismét kérdőn felvonta a szemöldökét. Egy pillanatig hezitáltam, majd mikor belekezdtem volna, megrázta a fejét és egy puszit adott a homlokomra. Könnyeimet visszanyelve foglaltam helyet a kanapén, míg Ő kiment a konyhába. Tudtam, hogy nem szabad sokáig húznom a vallomást, mégis ahogy újra megjelent mellettem, nem tudtam másra gondolni, csak arra a melegségre, ami belőle és a mozdulataiból áradt.

- Idd meg szépen!

-  Köszönöm! – csak egy aprót kortyoltam a teába és már le is rajtam a bögrét az asztalra.

Meglepődve fogadta a mozdulatom, azt, ahogy felé fordultam és mély levegőt vettem. Abban biztos voltam, hogy a Bill-el való kisebb konfliktusunk részleteit nem fogom elmondani, azonban az okot – mégis miért vagyok ilyen feldúlt -, mindenképp meg akartam osztani Vele.

- Költözni akar!

Kijelentésem könnyelműen fogadta, hisz csak ennyit mondott.

- Nem tett le arról az ötletéről, hogy házaspárokat tegyen ki a házukból horribilis összegekért?

- Most nem erről van szó! Költözünk! – próbáltam hangsúllyal kifejezni azt, ami talán lehetetlen volt.

- Oké, melyik környékre? Tudod, hogy mobilis vagyok!

- A nyugati partra! – mikor kimondtam, tekintetem a torkára siklott, hisz ádámcsutkája hatalmasat ugrott.

- Gondolom, nem New York nyugati felére gondolsz.

Csak egy szótlan fejrázásra telt tőlem, hisz látni, mennyi minden futott át az arcán kicsit letaglózott. Szemében keserűs mosoly bujkált, ajkai pedig szigorú vonallá szűkültek.

- Mondj valamit, kérlek! – kértem néhány perces csend után.

- Mit vársz, mit mondjak?

- Bármit!

- Elmész Vele.

- Tessék? – meglepett, hogy ilyen nyíltan és szinte gondolkodás nélkül mondta ki azt, amit gondolt. – Tom! Ez nem ilyen egyszerű!

- Miért?

- Te is tudod! Ne kelljen most elmondanom.

- Pedig tudni szeretném!

- Tudod, hogy mit érzek irántad.

- Ha valóban tudnád, akkor most nem lennél ilyen kétségbeesett és tanácstalan – nem volt se kioktató, se fennhéjázó, egyszerűen csak közölte a tényeket, amiket Én magam is nagyon jól tudtam.

- Ne nehezítsd meg most Te is, kérlek!

- Hogy Én nehezítem meg? Akkor nehezíteném meg, ha döntés elé állítanálak, ami megjegyzem, jogos lenne a részemről.

Olyan szinten elszégyelltem magam a rejtett utalásától, mint még eddig soha. Végig azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy ez az egész nem viseli meg Őt, azonban a felszín alatt mindig is ott volt a jogos rosszallása irányomba az iránt, amit teszek.

- Igazad van!

- Igazam van, de… ilyenkor mindig van egy de – még mindig nem éreztem rosszallást a hangjában, ami már kezdett egy kicsit frusztrálni. Hogy tud ilyen higgadtan kezelni egy olyan dolgot, ami engem az őrületbe kergetne ellenkező esetben?

- Mit csináljak?

- Tudod, hogy mit mondanék, de nem mondom. Azt és úgy fogod tenni, ahogy a leghelyesebb.

- Ne legyél ilyen, így még nehezebb!

- Ne engedjem, hogy eldöntsd, hogy akarod élni az életed? Lize nem Bill vagyok, aki választási lehetőséget sem ad Neked, csupán csak kész tények elé állít mindig.

- Igazad van, ne haragudj!

Kínosan, nagyon kínosan éreztem magam.

- Azt hiszem, jobb, ha most megyek! Ez… gondolkodnom kell! – még az asztal lábába is belerúgtam, olyan hirtelen álltam fel.

- Hé, gyere ide! Hallod!? – karom után kellett kapnia, mert szinte meg sem akartam állni a bejárati ajtóig.

Hosszú karjait derekamra fonta, majd arcát hajamba temetve simogatni kezdte a hátam.

- Miért nem veled találkoztam három éve? Annyival könnyebb lenne minden!

- Akkor nem lenne Emma, gondolj erre!

- Miért kell Neked pont egy ilyen flúgos nő ennyi problémával? - kérdeztem újra.

- Azért mindenre Én sem tudom a választ! - nevette el magát, mire nekem kicsordult a könnyem.

*

Már a lakásunk liftjében álltam, mikor hirtelen eszembe jutott a megoldás. Hogy nem gondoltam eddig rá? Hisz annyira ésszerű, magától értetődő és mindannyian csak jól jöhetünk ki belőle. Legszívesebben visszafordultam volna és ismét Tom-hoz rohantam volna, hogy elmondjam neki mire is gondoltam, de késő volt, hisz a lift megérkezett az emeletünkre, és ahogy kiléptem az előszobába máris meghallottam Emma sírását. Hatalmas lelkiismeret furdalás lepett el, hisz szinte magára hagytam a lányunk, aki az apjával talán eddig ha kétszer egyedül maradt az évek alatt. Elszégyelltem magam és figyelmen kívül hagyva Bill újabb csípős megjegyzését azonnal Emmához siettem.