12.: Through with Love - 23. rész

#kérlek!#

- Miért sír Emma, Bill?

- Honnan tudjam? Nem Én vagyok az anyja! Biztos hiányolt.

- Jól van Kicsim, most már itt vagyok! – csitítgattam hátát simogatva, majd felálltam és ringatva a szobájába vittem elaltatni.

Lelkiismeret furdalásom még akkor is gyötört, mikor már békésen aludt puha paplanja alatt. Orcáin már felszáradni látszottak a könnycseppek, magam iránt mégis hatalmas bűntudatot éreztem. Azért kellett szegénynek az apjával maradnia, mert Én önző módon csak a saját fájdalmamat akartam elfeledtetni Tom-mal, miközben rá nem is gondoltam. Szörnyű anya vagyok, ismét!

- Végre már, hogy kijöttél! Nem csodálom, hogy ennyi ideig tartott megnyugtatni!

Nem vettem tudomást Bill megjegyzéséről, helyette csak elsétáltam mellette, majd betértem a fürdőszobába.

- Mégis mikor akartál hazajönni?

Újfent nem válaszoltam Neki, tudtam, hogy mire megy ki ez az egész. Ha pár hónappal ezelőtt teszi ezt Velem, akkor sikerült volna elérnie, hogy a jelenlegi lelkiismeret furdalásomnál még nagyobb bűntudatom legyen, azonban mióta megismertem Tom-ot, kapizsgálom, hogy szavainak mi is a tényleges célja.

 - Szóval válaszra sem méltatsz! – jegyezte meg elmésen.

Némán követte figyelemmel, ahogy blúzomhoz nyúltam, majd gombolni kezdtem azt.

- Megtennéd, hogy kimész?

- Na végre, hogy megszólaltál! És nem, nem tenném meg!

Felhorkantam, majd tüntetőleg összefogtam magamon az anyagot és a mosdókagylónak dőltem. Felvont szemöldökét Én is felvont szemöldökkel fogadtam.

- Játszani akarsz?

- Csak le akarok tusolni, nincs kedvem semmiféle játékhoz!

- Ehhez sem? – elém lépett, majd nyakamhoz hajolt. Reflexszerűen remegtem meg, de nem az érintésétől, hanem attól az egyre többször rám törő érzéstől, amit úgy hívtak, undor.

- Semmihez!

- Mondtam már, hogy minél többször mondasz Nekem ellent, annál jobban kellesz! Úgyhogy rossz taktikát alkalmazol, hogy ne kapjalak meg!

Hirtelenül és fájdalmasan mart a derekamba, hogy megemelve a mosdópultra tegyen. Ahogy egy szintbe került a fejünk, azonnal letámadta az ajkaim és erősen kezdett csókolni. Kezeimet nem engedte, hogy felemeljem, helyette lefogta azokat és ágyékával még közelebb furakodott hozzám.

- Hmm… - mély lélegzetet vett a nyakamnál, majd pár centire eltávolodott Tőlem. Tekintete vibrált a vágytól, azonban valami más is megjelent a szemében. Összeszűkült szemekkel vezette végig a testemen a tekintetét, majd ismét az arcomba bámult. – Férfi illatod van.

Minden egyes izmom megfeszült a testemben.

- Tessék?

- Férfi illatod van! – ismételte el a fülembe suttogva. Fájdalmasan verdesni kezdett a szívem, ha lehet, ilyen feszült még sosem voltam.

- Emberek között voltam, Bill.

Helyeslően bólogatni kezdett, majd így szólt:

- Nagyon remélem!

- Tudod, hogy nem hazudnék Neked!

*

Nem engedte, hogy Én gomboljam ki a blúzom, hisz arrébb lökte kezem és Ő maga bújtatta ujjait az anyag alá. Nem finomkodott, talán dolgozott benne valami kétellyel keveredett düh, hisz erősen rám markolt, majd a nyakamba harapott. Összeszűkített szemekkel hagytam mozdulatait, egyszerűen nem utasíthattam el ismét. Túl átlátszó és magától értetődő lett volna minden számára, ami Rám nézve veszélyes lett volna, nagyon veszélyes.

Gondolataimból mély torokhangja húzott vissza. Felsőtestemet már nem fedte a finom szatén anyag, szemem sarkából láttam, hogy a márvány padlón feküdt. Bill még mindig a combjaim között állt, tekintetét fel-le siklatta félmeztelen testemen, majd övemhez nyúlt és ellentmondást nem tűrően kibontotta és szinte kirántotta azt a bújtatókból. Derekamnál megemelve lehúzta rólam a nadrágot, majd azt is a blúzra dobta.

- Nem szeretem, ha rossz vagy! Nagyon nem szeretem!

Némán bólintva vettem tudomásul szavait, majd hajtottam le a fejem. Akartam, hogy lássa, bánom, amit tettem, hisz nem szerettem volna akár csak a gyanú apró szikráját is fellobbantani benne.

Most Én csúsztam hozzá közelebb, hogy a vékony, fehér pólójától meg tudjam szabadítani, azonban nem emelte fel a karját, amit furcsán fogadtam.

- Kérd szépen!

Vissza kellett nyelnem egy epés megjegyzést.

- Kérlek!

- Tessék? – fölém magasodott és ujjaival  a tincseimen játszott.

- Engedd, hogy levetkőztesselek!

Fölényes mosolyából tudtam, hogy engedélyt kaptam Tőle, így hát fején keresztül lehúztam a pólóját. Már rég nem azt váltotta ki belőlem, amit évekkel ezelőtt, mindenesetre megpróbáltam minden tőlem telhetőt. Vállához hajolva kezdtem csókolgatni a kulcscsontját, majd szegycsontját, hogy hasán végighaladva elérjek nadrágjának korcáig.

Lecsúsztam a pultról, majd elé állva gombolni kezdtem a nadrágját. Szétvált ajkakkal és ziháló lélegzettel hagyta, hagy toljam le róla a nadrágot, majd ugyan megerőszakolva magam, de csábosan ismét felegyenesedjek előtte. Vágyának már szemmel látható jelei voltak, amiből arra következtettem, hogy nem fog több időt további előjátékra pazarolni. Igazam is lett, hisz combjaim alá nyúlt, és csípőjén elhelyezve bevitt a tusolókabinba. Falnak döntve hajolt nyakamhoz hogy a már ismerős, birtokló mozdulataival ismét megcsókoljon. Szótlanul hagytam, hagy szolgálja ki magát, hisz minél hamarabb kielégül, annál hamarabb tudok megszabadulni tőle.

            Meleg vízsugár folyt végig csupasz testemen. Bill a fejem mellett támaszkodott, tettre készen és a még mindig undorító vigyorral az arcán. Mikor csípőjére emelt, lehunytam a szemem, hogy ne lássam az arcát, ahogy belém fúrja magát. Reszketeg sóhaja a fülemnél most hangosabb és élesebb volt, mint bármikor, bár lehet, hogy csak a képzeletem játszott őrült játékot Velem. Nem tartott sokáig az aktus, az pedig, hogy Én nem élveztem el már meg sem lepett.

- Legalább valami megmaradt a régi szép időkből! – már a törölközőt csavarta maga köré, mikor kilépve a kabinból hátra pillantott Rám. – Bár nagyobb lelkesedést vártam volna Tőled, habár az utóbbi időben már ennek is örülnöm kell, nem igaz?

Csábosan elmosolyodtam magam, majd mikor hátat fordított Nekem bemutattam Neki.

#olyan vagy, mint Ő#

Egész éjszaka más sem járt a fejemben csak az, hogy mitévő legyek. Az ötletemen már nem gondolkoztam többet, tudtam, hogy ez a legjobb megoldás, azonban ami utána fog következni már kétellyel töltött el. Minden úgy és ott folytatódna, ahogy azt eddig is tettük? Változna valami, kellene, hogy változzon valami? Kellene változtatnom, nem csak magam, de Emma miatt is?

Kialvatlanul ébredtem. A szokásos reggeli teám helyett azonnal Emmához siettem, hogy megnézzem, felébredt-e már. A kis szépségem már az ágyában játszott, így gyorsan fel tudtam öltöztetni, majd Bill-nek egy cetlit hagyva a konyhapulton - miszerint leugrottunk a boltba -, elindultam Tom felé.

- Hát Te? – meglepett, álmos tekintete csak még nagyobb mosolyt csalt az arcomra. Egy gyors arcra puszit adtam Neki, majd Emmát letéve a nappaliban bekapcsoltam Neki az egyik mese csatornát.

Tom még akkor is meglepődve állt előttem, amikor karon ragadva kihúztam Őt a konyhába.

- Hogy ez eddig, hogy nem jutott az eszembe!? – kezdtem is bele azonnal, miközben kávét tettem fel főni.

- Mi is? – nyújtózott egyet, majd haját összegumizva végre Ő is elmosolyodott. Rég nem láthatott ennyire felszabadultnak.

- Te is velünk jössz! Fizetem a kiadásaidat, az utazást, veszünk egy közös kis lakást és…

Csendre intett.

- Nem! Határozottan nem a válaszom!

Hirtelen jövő és ellentmondás nem tűrő válasza leforrázott. Szorító torokkal és görcsbe rándult gyomorral meredtem rá, sokként értek a szavai.

- Tessék?

Egy pillanatra megrázta a fejét, majd rám pillantott.

- Belegondoltál Te ebbe rendesen?

- Persze!

- Nem hiszem! Vagy ha belegondoltál is, akkor is csak a saját
jövődet nézted.

- Meg a tiédet! Vagy Te nem akarsz velünk lenni?

- Tudod, hogy nem erről van szó, de nem fogom itt hagyni a családom.

A családja. A legelső és talán legundorítóbb gondolatot mondtam ki, ami az eszembe jutott.

- Ha igazán fontosak lennénk Neked, akkor ezt megtennéd értünk.

Egy pillanatra keserűen elmosolyodott, majd így szólt:

- Mintha csak a barátodat hallanám.

- Hogy jön ide most Bill?

- Úgy, hogy nem hiszem, hogy ilyen önző lennél, ha nem ismernéd őt. Nem látod, hogy milyen rossz hatással van Rád? Ugyanolyan vagy, mint Ő, és hogy a saját akaratodat érvényesítsd bűntudatot keltesz az emberekben.

- Nem ismered Bill-t és ha azt képzeled, hogy Én ilyen vagyok, mint ahogy elmondtad, akkor nagyon félreismertél.

- Lize, őszintén! Egyszer sem hallottalak még ilyennek, és most is csak azért vagy ilyen, mert félsz, ami jogos, persze, hogy jogos.

Levegő után kapkodva meredtem rá, éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog. Küzdöttem azért, hogy el ne sírjam el magam előtte, de ahogy elém lépett és magához vont kitört belőlem valami gyerekes, hangos zokogás. Halkan csitítgatott, ami talán csak még erősebb érzelmeket váltott ki belőlem.

- Hé, megoldjuk valahogy! Ne sírj!

- Nem lehetsz ennyire jó – suttogtam elrekedten a fülébe, majd karjaimat még szorosabbra fontam a nyaka körül. – Annyira szeretlek!

Pár centire eltolt magától; éreztem, hogy az Ő szíve is eszeveszett vágtába kezdett.

- Nem akartam sok lenni, bocsánat – kértem azonnal elnézést, ahogy letámadtam az érzéseimmel.

- Nem, épp ellenkezőleg. Nem tudom, hogy mit mondjak. Mármint… de hülye vagyok, Én is szeretlek, és éppen ezért szeretném a legjobbat Neked. Csak ehhez az kell, hogy Te is akard.

- Tudod, hogy akarom, csak nem merem… nem merek kilépni!

- De mitől félsz? Hogy bántana?

- Attól sose féltem, mert azt túl élném, de ha Emmát elvenné Tőlem azt nem bírnám ki.

- Még ha el is akarná venni, akkor is Neked ítélnék, hisz Te vagy az anyja. Van munkád, a régi lakásodba is újra visszaköltözhetsz, és…

- Neki nincs lehetetlen, Tom! Szerinted pont egy bírósággal szemben ne tudna mindent elintézni? – elhúzódtam Tőle és fázósan összefontam a karjaim a mellem előtt.

Tom az épp lefőtt kávét egy-egy bögrébe töltötte, majd átnyújtotta Nekem.

- Ugye nem gondolod, hogy Én is tartok Tőle? Csak meg kell gyengíteni, és hidd el, máris elveszti a hatalmát. Mi a gyenge pontja?

- Hogy mije? Neki nincs olyan – felhorkantam és egy nagyot kortyoltam a kávémból. – Én sem tudtam kiismerni, egy idegennek még annyira sem sikerülne. Tudod… - hirtelen elakadt a szavam.

Egy pillantása jutott az eszembe. Emlékszem, Én magam is meglepődtem, mikor azt a furcsa, reszketeg fényt láttam a szemében.

- Én!

- Tessék?

- Lehet, hogy nagyképűség az, amit mondok, de szerintem Én vagyok a gyenge pontja. Igen, mikor érezte rajtam, hogy más vagyok mostanában és talán sejtette, hogy van valakim, akkor sebezhetőnek láttam.

- Szerinted tudja, hogy mi…?

- Mindig próbáltam elfojtani benne a kételyt, szerintem sikerült.

- Azt mondod, hogy Te lehetsz a gyenge pontja? – miután megitta a kávéját, letérdelt elém és simogatni kezdte az arcom. – Ez már egy jó kiinduló pont.

- Ebből mégis mit lehetne kihozni?

- Még Én magam sem tudom, de abban biztos vagyok, hogy meg fogjuk oldani, mert, hogy nem engedlek át Neki, az is biztos.

#a parfüm#

A beszélgetésünket követően megkértem, hogy vigyázzon Emmára, amíg gyorsan bevásárolok. Egy utolsó csókot adtam Tom szájára az előszobában, majd lesétáltam a lépcsőkön. Bár igazán nem jutottunk előrébb a jövőnket illetően, mégis megnyugtatott a tudat, hogy mindent el fog követni azért, hogy együtt maradjunk. Mert Vele akarok maradni, igen, azt akarom, hogy mellette ébredjek fel minden reggel és mellette aludjak el minden este. Bárcsak könnyebb lenne Bill-el…

Annyira gondolataimba merültem, hogy egy pillanatra fel is tűnt előttem az alakja, de egy erős szorítás a felkaromon azonnal vissza is rántott a valóságba.

- De meglepődtél! – döntötte oldalra a fejét, majd elmosolyodott. Bill-en csak egy melegítő nadrág és egy vékony farmer kabát volt; úgy látszik, sietősen öltözött fel.

- Te! Te mit csinálsz itt?

- Gondoltam elkísérlek vásárolni! Örülök, hogy elhoztad Tom-hoz Emmát, így legalább tudunk nyugodtan beszélgetni.

Ahogy kiejtette Tom nevét, azonnal görcsbe rándult minden izmom. Próbáltam elmosolyodni magam, de ahogy erősebben megrántotta a karom és az autója mellé cipelt megijedtem tőle. Kinyitotta az anyósülés felőli ajtót, majd szinte belökött rajta és mikor már bent ültem rám csapta az ajtót. Halálra rémülve meredtem a műszerfalra, ahogy elindult az utcában, majd kikanyarodott egy forgalmasabb útra. Hosszú percekig nem szólt hozzám, rám nézni is csak akkor méltóztatott, mikor egy kisebb sikátorba kanyarodott. Egy pillanatra elkapott egy rossz érzés, de azonnal el is hessegettem, nem akartam még jobban kiborulni.

- Miért… miért jöttünk ide? – körbe néztem a kis zsákutcában, frusztrált, amit láttam. Gyárépületek ütött-kopott téglafalai közé voltunk zárva.

Néma mosolya ha lehetett, még jobban megrémisztett, mint eddig valaha. Egy pillanatra oldalra kaptam a tekintetem, láttam, hogy Ő is figyelemmel kísérte a mozdulataim.

- Be van zárva!

- Megijesztesz, Bill! – vallottam be néhány másodperces mérlegelés után. Hiába való lenne erősnek mutatni magam most, egy ilyen helyzetben, hisz úgy is átlát rajtam.

- Ennek örülök, legalább még kiváltok belőled valamit!

- De ezt ne akard!

- Mit, Lizzy? – mikor megcirógatta ujjaival az állkapcsomat ösztönösen húzódtam el tőle.

- Ne akard, hogy féljek Tőled!

- Pedig akkor nem csinálsz butaságokat, ha tudod, hogy mérges leszek Rád.

- De semmit sem csináltam most!

- Biztos vagy Te ebben?

Felvonta a szemöldökét, majd kikapcsolva az övét feltérdelt az ülésén és fölém magasodott. Arcát nyakamba fúrta, pár pillanatra végigsimított rajtam orrával, majd elhúzódott Tőlem.

- És még hülyének is nézel! – lehunyta a szemét, ujjaival combjaiba mart, majd így szólt Rám sem tekintve - Tom amúgy milyen parfümöt használ? Úgy látszik, erre az illatra gerjedsz, muszáj lesz beszereznem egy üvegcsével.