12.: Through with Love - 24. rész

#bezárva#

Ahogy kimondta Tom nevét, éreztem, tud mindent. Hangja most mélyebb és keményebb volt, mint eddig; ridegségen kívül semmit sem láttam a szemében.

- Miről beszélsz?

- Hogy miről beszélek? – kérdésem hallatán szinte értetlenkedve meredt Rám egy pillanatig, majd, mint aki jól mulat valamin mosolyra húzta ajkait. – Arról az olcsó löttyről beszélek, amitől már hetek óta bűzlesz.

Hirtelen megremegő ujjaimra kapta a tekintetét, majd újfent Rám pillantott.

- Most is annyira átlátszó vagy! Még csak hazudni sem tudsz Nekem. Legalább csinálnád okosabban. Na, mi az? Elvitte a cica a nyelved? – eddig combjain pihentetett kezét felemelte és a lassan a hajamba fúrta figyelemmel követve minden egyes reszketeg sóhajom. Láttam rajta, hogy élvezte azt a kiszolgáltatott helyzetet, amit félelemtől remegő testem nyújtott számára. Ujjait lassú, körkörös mozdulatokkal végighúzta az állkapcsomon át a nyakamig, ahol csak egy pillanatra ugyan, de két ujja közé fogta a nyakam. Nem szorította össze őket, helyette csak még nagyobb vigyor ült ki az arcára. – Azt hiszem, sosem fogom megunni azt a látványt, hogy félsz Tőlem.

- Miért? Miért vagy ilyen? – reszketősen kifújtam a tüdőmbe rekedt levegőt, majd felnyitottam félelemtől ösztönösen lehunyt pilláim.

- Mert megtehetem – jelentette ki könnyedén.

Tudtam, hogy mit kellene válaszolnom, mégis féltem a reakciójától.

- Nem teheted meg!

- Nem? Ezt miből gondolod, Édes? – az igyekezete, hogy elfojtson egy keserű mosolyt talán csak még több erővel töltött el.

- Mert a gyereked anyja vagyok!

 - Ha a gyerekem anyja nem dugatná magát egy fiatal fiúval, akkor nem lennék ilyen.

- Miattad van minden!

- Tessék? – erre szemlátomást már máshogy reagált. – Rám fogod, hogy más férfi ágyába másztál?

- Igen, mert nem szerettél eléggé!

- Talán mert nem érdemeltél Rá… - köpte reflexszerűen, mire éreztem, elszorult a torkom és bepárásodott a szemem. – Most őszintén, mit vártál? Egy férfi sem olyan bolond, hogy egy olyan nőt szeressen, aki nem érdemli meg.

- Akkor… - muszáj volt egy mély, nyugtató sóhajt vennem – akkor miért nem hagytál már el?

- Szerinted? Mert nem adom meg Neked ezt az örömet, az pedig, hogy megcsaltál? Őszinte legyek? Én is megcsaltalak nem egyszer ez elmúlt években, úgyhogy egálban vagyunk.

Akármennyire is tudtam, hogy nincs jogom felróni Neki azt, amit csinált, mégis nehéz volt megemészteni a hallottakat.

- Hogy tehetted?

- Édes, férfi vagyok, minden férfi megcsalja a nőket, úgyhogy felkészítelek arra, hogy Tom is meg fog csalni Téged.

Tom említése ismét zavart okozott a fejemben. Egy valamit nem értettem.

- Hogy érted azt, hogy nem adod meg Nekem azt az örömet, hogy...?

- Úgy, ahogy érted! Nem foglak átengedni Neki, mert az enyém vagy!

- Sose voltam a Tiéd!

- Ezen szerintem felesleges vitatkoznunk, hisz úgy is Én kerülnék ki győztesen ebből a magasröptű beszélgetésből, szóval szerintem hanyagoljuk.

- Nem, azt akarom, hogy végleg megbeszéljünk mindent és hagyjuk egymást!

- Hogy hagyjuk egymást? – mélyről feltörő nevetése csak még tovább feszítette bennem a húrt. – Mint tudod, mindig mindent elérek, így azt is el fogom érni, hogy az enyém maradj. Mi értelme lenne harcolnod ellene? Ebben is alul maradnál úgy, ahogy eddig minden másban is.

- Akkor is megmutatom, hogy elég erős vagyok kilépni ebből az egész tébolyból! Igen, nem fogok tovább behódolni az akaratodnak.

- Húha! Ne ijesztgess!

- Már nem tudsz a cinizmusoddal megalázni.

- Biztos vagy Te ebben? – mostanra már felhúzta a szemöldökét, majd újfent megszólalt. – Szerinted nem tudnálak még inkább a földbe döngölni azzal, ha azt mondanám, hogy az évek alatt sótlanná, kicsit prűddé és unalmassá váltál? Hogy a kis husis tested cseppet sem izgató, mi több, néha már visszataszító? Tudod…

- Hagyd abba! Hallod, hagyd abba! – kiabáltam Rá, hisz nem bírtam tovább hallgatni. Minden egyes szava fájdalmat okozott, hisz mélyen magamban Én magam is tisztában voltak azokkal a dolgokkal, amiket a fejemhez vágott. – Engedj ki végre! – oldalra fordultam és rángatni kezdtem a kilincset még ha tudtam is, semmi haszna. Kezdett egyre jobban úrrá lenni rajtam a pánik.

- Ne vadulj, mert attól tudod, hogy beindulok.

- Dagadt vagyok, nem kívánhatsz – hátra sem nézve feleltem, miközben újra tépni kezdtem az ajtót. Pillanatok kérdése volt csak, míg nem öklömmel is neki estem az üvegnek, azonban ahogy segítségért akartam kiáltani arcomra fonta a tenyerét és hátrarántott az ablaktól. Vergődtem, ahogy csak tudtam, hisz muszáj volt elérnem, hogy legalább ne érjen hozzám, de minél inkább ellenkeztem Ő annál erősebben szorított a mellkasához.

- Ne bánts… - szűrtem ki fogaim közül.

- Tudod, hogy nem bántanálak, de ha ennyire ellenállsz, nem fogok tudni mit csinálni – súgta a fülembe, majd orrával végigsimított a tarkómon. – Most legszívesebben durván magamévá tennélek, de talán durvaságot sem kellene belevinnem, hisz Neked már csak egy szimpla szex is kínszenvedés lenne.

- Miért csinálod ezt Velem?

- Mert az enyém vagy! – szavait követően államnál fogva maga felé fordított és egy szűzies csókot nyomott összeszorított ajkaimra. – Töröld meg az arcod és kösd be magad! Ideje indulnunk.

#az idézet#

Össze voltam zavarodva, egyszerre éreztem félelmet és bátorságot, fájdalmat és erőn felüli akarást. Egyszerűen most már be kellett látnom, hogy Tom-nak végig igaza volt, hisz Bill uralkodott rajtam, tulajdonának tartott és tart még a mai napig is. De hogy voltam ilyen vak? Miért voltam annyira megvezethető és naiv, miért hitegettem magam minden egyes alázása után, hogy minden más lesz, hogy majd máshogy fog hozzám állni, ha érdemes leszek Rá? Miben éltem eddig?

Gondolataimat hirtelen zúgás törte meg. Megdörzsöltem a szemem, majd körbe pillantottam. New York külvárosában hajtottunk már, fejünk fölött épp egy repülő készült leszállásra. A kezdeti rossz érzés által kiváltott gyomorgörcs csak felerősödni látszott, mikor lassítottunk és behajtottunk a parkolóba. Hirtelen Bill-re kaptam a tekintetem, Ő csak komótosan leállította a motort, majd hajába tűzve a napszemüvegét felém fordult.

- Meg is érkeztünk!

- Miről beszélsz?

- Szerintem elég egyértelmű, ne legyél mindig ilyen butácska – dorgált meg tőle nem szokott kedvességgel a hangjában. – Gyere, vegyük ki a kis bőröndöt.

- Bill! Mi folyik itt? Hallod? Válaszolj!

- Utazunk, ha nem jöttél volna rá.

- De hova, meg minek?

- Los Angeles-be megyünk, mintha ezt nem tudtad volna eddig is – kiszállt mellőlem, majd hátra sétált a csomagtartóhoz. Feldúltan kiugrottam a járműből és ahelyett, hogy elfutottam volna elé siettem.

- Mondtam, hogy nem fogok elköltözni. Nekem itt van az életem New York-ban, a munkám, a barátaim… és… - hirtelen megszédültem. – Emma!

- Emma jól el lesz Tom-mal, végül is azért kapja most már a fizetését, hogy gondját viselje, nem? Legalább lesz egy kis nyugtunk Tőle!

Megütöttem. Nem gondolkoztam, nem mérlegeltem, csak megemeltem a kezem és arcon ütöttem. Nem számított rá, hisz arca furcsa döbbenetet sugárzott, mikor visszafordította a fejét felém és újra a szemembe nézett. Forrtam a dühtől, Neki akartam rontani, addig akartam ütni, ameddig csak bírom, de földbe gyökerezett a lábam attól, ahogy engem szuggerált. Nem pislogott, talán levegőt sem vett addig, amíg újfent meg nem szólalt.

- Minden. Érted? Minden egy telefonomba kerül, és ami eddig olyan szép és jó volt azonnal átcsaphat valami egészen másba. Úgyhogy fogd meg azt a táskát és ne ellenkezz!

- Úgy sem mernéd – De, merné! – súgta tudatalattim.

- Szerinted nem mernék verő embereket küldeni a toyboy-odra? Szerinted nem merném azt állítani a bíróságon, hogy a gyerekem anyja közveszélyes a gyerekére?

- Undorító egy féreg vagy!

- De a Te férged, és ezt sose felejtsd el!

*

Minden olyan gyorsan történt. Perceken belül már az egyik terminálban voltunk, ahol a pultok előtt emberek sokasága fogadott. Elrohantam volna, kiszabadultam volna ebből a fojtogató kínból, amit Bill idézett elő, de tudtam, hogy minden észérvet - ami a menekülés mellett szólt – elnyom a hatalma.

- Gyere, mi jövünk! – fogta meg a könyököm, majd finoman az egyik pulthoz húzott. – Jó napot! Pár napja két jegyet foglaltam Bill Kaulitz névre.

- Egy pillanat türelmet kérek! – intett a hölgy, majd tekintetét a számítógép képernyőjére szegezte.

- Ugye rosszul hallottam!? – tagoltam halkan és lassan, hogy biztos megértse, amit mondok.

- Mindent kristály tisztán hallottál, de ezt ne itt a sorban beszéljük meg!

- Dehogy nem, itt fogjuk megbeszélni! Mégis, hogy…

- Tessék a két jegy! – nyújtotta Bill felé a nő, mire hirtelen kikaptam a kezei közül és kettétéptem a friss jegyeket.

Reméltem, hogy ebből megérti, nem megyek sehová és végre hagyja, hagy cselekedjek úgy, ahogy Én akarok, de mikor mély lélegzetet vett és ismét a pult felé fordult, tudtam, bármennyi jegyet széttéphetek, Ő mindig újat fog venni.

- Két jegyet kérek a legkorábbi Los Angeles-be tartó gépre!

- Máris – felelte zavartan a nő.

Mintha minden ellenem dolgozott volna, hisz a jegyek percek elteltével már Bill kezében voltak, mi pedig épp becsekkolni készültünk.

- Szerinted mit érsz el azzal, hogy szinte elrabolsz?

- Hogy elrabollak? Látod, hozzád sem kell érnem. Jössz Te magadtól is.

- Tudod, hogy értettem.

- Tudom, hogy értetted de nem érdekel.

El kellett számolnom magamban tízig.

- Hol a válltáskám?

- Beletettem a bőröndömbe.

- Akkor vedd ki és add ide!

- Már miért adnám?

- Mert benne van a telefonom és fel kell hívnom Tom-ot, hogy megnyugtassam Emmát.

- Szerintem fantasztikusan el van nélküled! – lenyeltem epés megjegyzését, helyette inkább tovább követelőztem.

- Add ide, vagy jelenetet rendezek! De tudod mit? Keresek egy fülkét és onnan felhívom!

- Elég nehéz lesz apró nélkül! – mozgatta meg sokat tudóan a bőröndjét. – Amúgy meg nyugodtan rendezz jelenetet! Legalább lesz bizonyítékom arra, hogy beszámíthatatlan vagy!

Hitetlenkedve megráztam a fejem, már az sem érdekelt, hogy kicsordult egy könnycseppem.

- Tiszta szívemből utállak!

- Legalább még ki tudok csikarni valami érzelmet belőled! Príma! – arca felderült, ajkai pedig széles mosolyra húzódtak.

*

Az ablak mellett ültem, miközben fejemet a hideg üvegnek támasztottam. Végig csak Emma járt a fejemben, úgy éreztem, mintha magára hagytam volna és nem tettem volna meg mindent azért, hogy magam mellett tudjam. Csak remélni mertem, hogy amíg visszajutok, Tom gondját viseli majd.

- Mogyorót? – Bill megkocogtatta a vállam, majd felém tolta a kis zacskót. Rá pillantva könnyed mozdulattal kivertem a kezéből a csomagot ezzel is ráöntve a tartalmát. Mint eddig mindig, most is csak lehunyta pár pillanatra a szemét, majd alsó ajkát beharapva felém fordult. – Hogy is van azaz idézet? Oh, megvan! „A menekülő ember olyan a katonának, mint vadásznak a sebzett állat. Csak még vérszomjasabbá teszi.” Ezt ne felejtsd el!