12.: Through with Love - 26. rész

#gondolatok#

Minden zavaros volt a fejemben. Az elmúlt történések, a jelen pillanatok és az elkövetkezendő napok súlya egyszerre döbbentett rá vége arra, hogy miben is volt részem ez idáig. Az a fajta lelki terror, amit évekig nem vettem észre, most – hogy szinte elrabolt -, a képembe ordított. Most már tudom, hogy minden egyes pillanatban, mikor lelkiismeret-furdalás gyötört valami miatt az csakis a tudatos alázásának volt köszönhető. Minden szava és tette mögött nem volt más, csupán csak öncélú szórakoztatás és erőfitogtatás. Már a kapcsolat elején nyitott szemmel kellett volna járnom, sőt, kívülállóként kellett volna a kapcsolatunkra tekinteni. Talán már azután a buli után faképnél kellett volna hagynom, mikor azzal vádolt meg, hogy más férfiakkal flörtöltem a jelenlétében. Vagy amikor a barátnőim ellen hangolt, és szinte nem engedte, hogy találkozzak velük mondván, hogy miért nem vele töltöm a szabadidőm? És az a spontán házvásárlás? Mikor jószerivel ki akarta lakoltatni azt az idős házaspárt gondolván, hogy Ő ingatlanosként mindent megtehet? A terhesség utáni depresszió is miatta volt. A tudat, hogy nem tudtam fiúgyermeket szülni Neki szinte felemésztett. Mindig, minden körülmények között Én voltam a hibás, de ami a legrosszabb, hogy elhittem és belesüllyedtem valami olyanba, amiről most már tudom, hogy a poklok pokla volt.

*

Az első este alig akart véget érni. Minden egyes perc csigalassúsággal telt, az pedig, hogy folyamatosan nézett talán csak még jobban tetőzte az amúgy már „fokozhatatlan hangulatot”.

- Jól szórakozol? – muszáj voltam megkérdezni mikor már nem bírtam szó nélkül hagyni szuggeráló pillantásait.

- Mondhatjuk.

- Szóval Neked még ez se szórakoztató? Hogy elrabolsz és bezárva tartasz?

- Jaj, ezeket tekintsd valami kiruccanásnak és édes bezártságnak. Most valami más sokkal jobban foglalkoztat.

- Képzelem…

Mikor felhorkantam és karjaimat szorosabbra fogtam térdeim előtt Ő előre dőlt és álla alatt összekulcsolt kezeire helyezte az állát.

- Annyira érdekes nézni, ahogy egyik állapotból a másikba bukdácsolsz.

- Miről beszélsz?

- Körülbelül egy órája még könnybe lábadt szemekkel búslakodtál, hozzáteszem, fogalmam sincs, hogy miért, majd pár perce átcsapott valami önelégült vigyorba az a csúnya búslakodás.

- Talán mert rájöttem, hogy mekkora féreg vagy. Ki ne örülne annak, ha észhez tér?

- Szóval Te észhez tértél? Felnyílt a szemed? – ezt úgy és olyan hangnemben kérdezte, hogy kedvem lett volna felképelni, de eldöntöttem, hogy a higgadtságom lesz az, amivel győzni fogok.

- Látod? Nem csak Te vagy egyedül olyan okos.

- Mert Te okosnak gondolod magad? Mitől? Mi történt itt az elmúlt két órában, amitől megvilágosodtál, Dundiégó?

- Gondolkoztam, és ennyi legyen is elég.

- Ez a baj Veletek, nőkkel. Mindig csak gondolkoztok ahelyett, hogy hagynátok, hogy a férfiak irányítsanak benneteket.

- A 21. században élünk, ha nem vetted volna észre.

- És? Attól még tisztelni kellene a férfit azzal, hogy azt csinálod, amit mond. Bár az sem lenne az igazi, ha teljesen behódolnál, ezért is tetszik ez a keserédes állapot. Egy kicsit feldobjuk a kapcsolatunkat.

- Én nem feldobni, hanem eldobni akarom ezt a kapcsolatot.

- Ajj, ne ess megint vissza! Gyerünk, legyen benned egy kis fantázia! Titeket nőket mindig felizgatnak az ilyen szerepjátékok. Fogd fel úgy, hogy ez is az, és egy csúnya, idegen pasi elrabolt, aki ellen nem tudsz mit tenni – szinte csillogott a szeme, ahogy felvázolta az ötletét; azt hiszem, ez egy újabb jel arra, hogy bolond.

- És mit csináljak? Próbáljak megszökni?

- Úgy is azt akarod, nem? – szinte a képembe röhögött, majd felállt és elém sétálva leült az dohányzó asztalra. Most is - mint mindig -, ügyelt arra, hogy még ülve és kihúzott háttal is fölém magasodjon. – Annyira gyönyörű vagy, mikor dühös vagy Rám. Végre megint azt a furcsa csillogást látom a szemedben, mint a kapcsolatunk elején.

- Nem csak az agyadnak, de már a szemednek is baja van.

- Ha Te mondod, D!

- D? – felvont szemöldököm láttán csak még szélesebb lett a mosolya.

- D, mint Dundiégó! Mond, hogy nem találó a beceneved!

- Pont olyan szánalmas, mint amilyen Te vagy!

#a mobiltelefon#

Ott volt. Ott volt előttem egy méterre, mégis kétely fogott el. Csak ki kellett volna emelnem, hogy talán megváltoztassak mindent, mégis hezitáltam. Ő nem olyan figyelmetlen, hogy csak úgy szem előtt hagyja a mobiltelefonom. Ennyire pancser nem lehet.

Hogy gondolataimat eltereljem, elmentem tusolni. Feszengtem az új környezetben, valahogy minden olyan életidegen és frusztráló volt: a hatalmas kád, a tükör, a csempék színe.

- Azt hittem már, hogy vízbe fulladtál.

- Nincs akkora szerencséd – felhajtottam az ágytakarót és befeküdtem a hideg, szürke szaténtakaró alá.

Figyeltem arra, hogy még csak véletlenül se érjek hozzá, sőt, Neki se legyen alkalma megérinteni, esetleg végigsimítani rajtam, így hát nyakig felhúztam a takarót.

- Holnap mit szeretnél, mit csináljunk?

Rávághattam volna, hogy vissza akarok repülni NewYork-ba, de szerintem süket fülekre talált volna a kérésem.

- Sose érdekelt, hogy mit akarok, most se érdekeljen.

- Na, ne mondj ilyet! Mindig azt akartam, hogy Neked jó legyen.

- Igen, azt akartad, de sose tőlem kérdezted meg, mit is szeretnék, helyette inkább Te magad döntötted el.

- Mit csináljunk, ha jobban ismerlek Téged, mint Te saját magad? – szinte láttam rosszalló fejrázását és lassú szemforgatását. Nem is érdekelt, milyen további gondolatok cikáztak a fejében, lehunytam a szemem és próbáltam álomba szenderülni, azonban a tudat, hogy mellettem volt és talán nézett csak még frusztráltabbá tett. Ajkaimba harapva kezdtem el számolni magamban remélve, hogy egy idő után feladom és győzedelmeskedik felettem a fáradalom, de ahogy megéreztem, hogy teljes testével hozzám dörgölőzött kipattant a szemem. Lélegzet visszafogva imádkoztam, hogy elégedjen meg ennyivel és ne próbálkozzon be, de imáim nem találtak meghallgatásra.

- Ühm… most is az a finom illat, mint mindig! – először halkan mormolt a fülembe, majd megpuszilva a fülcimpámat hangosabban szólt. – Örülök, hogy eljöttünk, teljesen nászút feelingem van.

Néma csendben maradtam. Pár percig még fecsegett, de hirtelen elharapta a mondata végét, majd mintha nem is egy teljesen semleges dologról beszélt volna néhány pillanattal korábban vadul csókolni kezdte a nyakam. Teljes testemben megfeszülve vártam, hogy megelégelje passzivitásom, de nem csillapodott, helyette még vadabbul csókolt. Egyik kezét a vállamra tette, majd maga felé fordítva a lepedőre nyomott. Szerencsére nem kellett a szemébe néznem – talán is elhánytam volna magam a látványától -, azonban már attól is amit, és ahogy tett elszorult a torkom.

- Engedj el! – préseltem ki végül magamból, mikor egy pillanatnyi levegővételt hagyott.

- Merd azt mondani, hogy nem élvezed – egy utolsó csókot adott a kulcscsontomra, majd felkönyökölt felettem. Nem tudtam, miként is kellene válaszolnom Neki; legyek ellene minden egyes szavának ezzel is kísértve a sorsot, vagy hagyjam magam ezzel is talán megelőzve a bajt? – Elvitte a kiscica a nyelved?

- Egy hatalmas állat vitte el, nem egy kiscica.

Látszólag jót derült válaszomon.

- Miért nem voltál mindig ennyire vicces? Annyira könnyebb lett volna, ha nem vagy olyan savanyú…

- Savanyú…?

- Mit szépítsek? Unalmas voltál.

- És most megváltozott minden, hogy elraboltál?

- Túl drasztikusan fogod fel, mondtam már. Engedd el magad, örülj egyáltalán, hogy elhoztalak ide. Nem minden nő mondhatja el magáról, hogy egy ilyen barátja van.

- Mindjárt elhányom magam… - morogtam az orrom alatt figyelve azért arra, hogy Ő is meghallja.

- Majd’ nem fogod így érezni magad azután, amit kapni fogsz tőlem.

Nem tagadom, összeugrott a gyomrom szavai hallatán.

- Bár nem tudom garantálni, hogy olyan nyálas leszek, mint az a kisfiú, de talán most jobban fogsz örülni egy igazi férfinak. Vagy nem?

Szinte láttam a szemében az arcomra kirajzolódó félelmet. Talán ez még jobban hajthatta. Mellkasát újra Rám engedte, majd lassan a nyakamba hajolt. Most nem szorított magához, akár le is tudtam volna lökni magamról, de a félelem hirtelen megbénította a testem és csak arra tudtam gondolni, hogy mi történik, ha nem engedelmeskedek Neki. Összeszorított szemekkel fogadtam, ahogy végighúzta nyelvét a nyakamon, majd a szegycsontomon; teljesen felzaklatott az, amilyen undort kiváltott belőlem.

- Engedj, hagyj békén! – már abban a pillanatban láttam magam előtt lekicsinylő pillantásait és hallottam bántó szavait, ahogy megkértem Őt.

De nem volt semmi, csak síri csend. Testének tompa súlya is megszűnt, ahogy hirtelen legördülve rólam az ágy másik felére feküdt. Majd’ kiszakadt a szívem a mellkasomból, mikor arra gondoltam, mit is fogok kapni azért, hogy megint elutasítottam, de mikor kinyitottam a szemem nem láttam mást csak azt, hogy kicsúszott a takaró alól, majd elsétált az ágy mellett.

- Nem hiszem, hogy van még egy ilyen férfi, aki annyira tudná türtőztetni magát, mint Én…

Tudtam, hogy ezen mondatával is csak dicsőíteni akarta magát, azonban most képtelen voltam reagálni a mondanivalójára. Igaza volt.

- Inkább a vendégszobában alszok.

Némán és gyengén vettem tudomásul, amit mondott, azonban, ahogy behajtotta maga mögött az ajtót mintha valami megszállt volna és erővel töltött volna el. Azonnal a mobiltelefonom után nyúltam és szinte reflexszerűen kezdtem bepötyögni Tom számát. Többször is újra kellett tárcsáznom a számot, de ahányszor a hívó gombra nyomtam állandóan hibát jelzett.

- Nem hallottál még azokról a kütyükről, amik kisütik a mobilokat?

Majd’ szívbajt kaptam, ahogy meghallottam a hangját magam mögül. Szinte már éreztem, ahogy ujjaival a hajamba markol, és hátra húzza a fejem, de nem tett semmi durvát, helyette csak mellém lépett, kivette a kezemből a mobilt, majd visszacsúsztatta a bőröndbe.

Valami újra megszálló, agyament félelemtől vezérelve lesütöttem a fejem és így szóltam halkan:

- Ne haragudj!

Ujjbegyeivel lassan megcirógatta az állam, majd újfent az ajtó felé sétált.

- Látod, mennyire szeretlek? Még ezt is elnézem Neked. Én ezt megbecsülném a helyedben.

Padlóra rogytam, ahogy magamra hagyott.

#egy újabb esély#

Az éjszaka történtek után nehezen bírtam elaludni. Folyton csak a szavai és a tettei jártak az eszemben, egyszerűen nem tudtam kikapcsolni. Egyszerre voltam tompa a fáradtságtól és az érzelmi kavalkádtól, mégis mélyen belül még mindig ott lappangott azaz életösztön, hogy kiszabaduljak és minél hamarabb eltűnjek innen. Választanom kellett: vagy tovább siránkozok, és sajnáltatom magam, vagy teszek valamit azért, hogy minél hamarabb túl legyek, legyünk ezen a tébolyon.

Mikor kiléptem az ágyból, ismét megütötte valami a szemem. Ott, ahol tegnap még a mobiltelefonom árválkodott most a félig kilógott pénztárcám feküdt. Tisztán emlékeztem rá, hogy tegnap még nem láttam ott – ha ott lett volna, akkor már rég eltettem volna -, most azonban teljes életnagyságban ott terpeszkedett a fekete bőr pénztárca. Gyorsan kellett mérlegelnem - nehogy ismét benyisson -, így hát azonnal felnyitottam, kitéptem a benne levő papírpénzt és amilyen precízen csak tudtam visszaraktam az eredeti helyére. Az irataim nem voltak benne, azokat talán kivette, azonban az, hogy legalább már valamennyi pénzt magamhoz tudtam venni megerősített abban a hitemben, hogy nemsokára visszajutok New York-ba.