12.: Through with Love - 27. rész

#az irattartó#

Csendesen szemlélődtem a lakásban. Ha nem ilyen körülmények között és Vele lennék itt talán, jól is tudnám magam érezni ebben a futurisztikus lakásban, azonban a tudat, hogy mi köt ide, mindig felzaklat. 
Bill már nem aludt, mikor felöltözve betértem a konyhába. Tényleg mindent megszervezett, hisz a hűtő dugig volt tömve minden földi jóval, azonban engem most az evés érdekelt a legkevésbé. Minden egyes szabad percemet azzal töltöttem, hogy egy életképes ötletet agyaljak ki, amivel először megszerzem az irataim, majd megszökök Tőle.

- Gyere reggelizni, pont kész van!

- Nem vagyok éhes!

- Pedig kell az erő mára!

- Mihez? – kínomban felnevettem, majd szememmel tovább pásztáztam a polcokat, kis asztalokat.

- Lemegyünk a partra. Gondoltam futhatnánk egy kicsit.

- Te meg a futás?

- Igaz, hihetetlenül hangzik, de nem annyira, mint az, hogy nem kérsz reggelit. Nekem tudod, hogy így tetszel, nem kell fogyóznod! – picit oldalra ejtette a fejét, majd bekapott egy falat tojást.

- Fulladj meg!

- Tényleg, úszni is jó lenne! Tettem fürdőruhát is Neked. Bár azt hiszem, a fürdős cuccokat már csak az Én bőröndömbe tudtam belerakni.

Bőröndje.

- Felveszem, amíg reggelizel.

- De sietős lett hirtelen – egy pillanatra felhúzta a szemöldökét, majd elém sétált és az államnál fogva szájon csókolt.

- Csak nem akarom az önelégült képedet nézni.

- Nincs is jobb dolog a szerelmed csípős megjegyzéseinél – elvigyorodva magát egy újabb csókot adott a nyakamra, majd visszaült a helyére.

*

Oké, csak nyugodtan – gondoltam magamban, ahogy benyitottam a vendégszobába. A szürke kis bőrönd ott feküdt a padlón, félig becipzározva. Egy pillanatig sem érdekelt a hülye fürdőruha, mindinkább a kis irattartóm, amibe szépen sorba szoktak szedve lenni a kártyáim. Egy póló, két póló, rövidnadrág, fürdőnadrág, majd egy nagyobb neszeszeres tasak. Mintha valami isteni sugallat ért volna el önkéntelenül elhúztam a kis cipzárt és megtaláltam a mély bordó irattartómat. Hirtelen szaladt végig a testemen a libabőr. Ennyire egyszerű lett volna? Az ilyesfajta figyelmetlenség sosem vallott rá, azonban nem volt több időm ezen gondolkodni, hisz lépteket hallottam. Gyorsan a zsebembe dugtam azt, majd kiemelve a fürdő ruhát is elhagytam a szobát.

#egy újabb trükk#

Hányingerem volt a nyálas, mézesmázos, kézen fogós, homokban andalgós délutántól. Úgy tűnt, Bill-t nem érdekelte, hogy teljes közönnyel az arcomon sétálok mellette és passzívan hallgatom, mit is tervez a jövőnket illetően. A kettőnk jövőjét illetően… egyetlen szót sem ejtve Emmáról. Kicsi szívem… csak remélni mertem, hogy Tom továbbra is az a felelősségteljes férfi, akit néhány hónappal ezelőtt megismertem és gondját viseli a lányomnak. Érte, értük mindent képes lennék megtenni.

Gyomorgörcs fogott el, ahogy rákanyarodtunk egy ismerős útra. Mikor megérkeztünk L.A-be, tüntetőleg némán magam elé meredtem és kizárva a külvilágot próbáltam megemészteni a történteket, azonban csak most eszméltem rá, hogy tudat alatt szinte magamba szívtam a külvilág minden egyes kis szegletét. Megismertem a formákat, a színeket, a terminál körüli zajokat, a taxisok jellegzetes kiáltásait. Lassan kinyitottam unalomtól lecsukódó szemem, majd végigfuttattam a tekintetem az ismerős épületen. Ez is csak egy újabb része a játéknak a kilincs nélküli ablakok, a pénz és az irattartó mellett? Szereti látni, hogy menekülni akarok?

Hirtelen egy étterem előtt parkoltunk le.

- Mit szólnál egy kis ebédhez? Megéheztem a sétától.

Beleegyezően bólintottam, majd mielőtt kiszálltam volna az anyósülésről észrevétlenül rámarkoltam a zsebemben lévő irattartómra, amibe a már korábban megkaparintott pénzt is elhelyeztem.

Az ebéd a szokásos nyomott hangulatban telt, legalábbis ami engem illetett. Fogalmam sem volt arról, hogy is tudott úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de ha játszott, akkor azt nagyon jól csinálta.

- Egy pillanatra kiugrok a mosdóba!

- Tessék? – hirtelen felkaptam a fejem, túlságosan el voltam foglalva a saját gondolataimmal.

- Csak azt mondtam, hogy kimegyek a mosdóba. Merre jártál, báránykám?

Nevetve megcirógatta az állam, de Én elkaptam a fejem és oldalra fordítottam azt. Tekintetem a hátába véstem, ahogy elfordult Tőlem és a mosdó felé tartott. Azonnal tudtam, hogy mit kell tennem, hisz nem csak az a bizonyos belső hang ösztökélt, hanem azaz üvegajtó is, ami az egyik terminált kötötte össze az étteremmel. Az üvegajtó és a mosdó ajtaja között körülbelül 4 méter lehetett; féltem kockáztatni, féltem meglépni a szökést, mégsem gondolkoztam sokáig. Felálltam, lassan elsétáltam az asztalok mellett, majd egy pillanatnyi megtorpanás után lenyomtam a kilincset.

#a rendőrök#

Idegesen toporogtam az egyik sorban. A folytonos félelemtől - hogy esetleg megjelenik mögöttem -, állandóan hátra-hátra fordultam, amit a mögöttem állók nem vettek jó néven. Még öt ember volt előttem; azt hittem, sosem fogok sorra kerülni. Kezdett minden egyre nyomasztóbbá válni, mintha a levegő is kevesebb lett volna és a torkomat is erős ujjak szorongatták volna. Már csak két ember - konstatáltam magamban, és izzadó ujjakkal markolni kezdtem az időközben elővett irattartóm.

- Két jegyet kérj!

Meghűlt az ereimben a vér. Először azt hittem, csak a képzeletem játszik Velem, de ahogy ujjak erős szorítását éreztem a felkaromon, ahogy kihúz a sorból tudtam, ez a valóság. Gyorsan kellett mérlegelnem. Vagy hagyom, hogy ismét visszarántson abba, amibe nem csak az elmúlt napokban, de az elmúlt években kellett lennem, vagy végre ellenszegülök.

- Engedj el! – kiáltottam rá erélyesen, mire ujjai még erősebben martak húsomba.

- Ne rendezz jelenetet! Gyerünk– rántott meg finoman és a kijárat felé kezdett tolni, de tőlem csak masszív ellenállást kapott válaszul. – Nem hallod? Lódulj! – egy erősebbet taszított rajtam, már csak méterek kérdése volt, és kint voltunk.

Tudtam, ez az utolsó esélyem, hisz ha kijutunk innen, az emberek talán már nem fognak felfigyelni Rám.

- Segítség! Segítség! – sikítottam torkom szakadtából és kezemmel erősen egy oszlopba kapaszkodtam.

- Charlize, nagyon megbánod, ha nem hagyod abba!

- Segítség, valaki segítsen! – sikítottam tovább úgy, ahogy csak tudtam. Hirtelen ajkaimra szorult a marka, majd erőset lökve rajtam kint is voltunk az épületből.

- Elnézést, minden rendben? – csak egy pillanat telhetett el, valaki megszólított bennünket.

Éreztem, Bill engedett a szorításán, és a számról is levette a mocskos kezét.

- Jó napot! Minden rendben, csak a barátnőmnek pánik rohama van. De most már jól van!

- Hölgyem, biztos minden rendben?

A bennünket megszólító rendőrnő kétkedve végigmért, majd a mellette álló társára pillantott.

- Fogva tart! Segítsenek! – tudtam, hogy előttük nem tesz semmi meggondolatlant Bill, hisz abból csak Ő jönne ki rosszul.

- Kicsim, mindjárt hazaérünk és be tudod venni a gyógyszered.

- Mit szed?

- Nem szedek semmit, higgye el! – tettem egy lépést a nő felé, de Bill a derekamra font karjával visszahúzott magához. – Elrabolt New York-ból és…

- Hölgyem, tudná igazolni magát? – kérdezte a férfi.

- Persze-persze – azonnal elő is rántottam az irattartóm, majd mikor odanyújtottam Nekik egy pillanatra furcsán pillantottak Rám.

- Ez nem a személyi igazolványa.

- Tessék? – hirtelen magam felé fordítottam a kártyákkal teli irattartót. Ez. – Ez lesz az, elnézést – lapoztam tovább, de a következő kártyán is csak hatalmas fekete betűk éktelenkedtek. Sem. Remegő ujjakkal csapzott hajamba túrtam és tovább lapoztam. Fog. Sikerülni. Neked. Minden egyes kártyám helyén egy hófehér lap fogadott ezekkel a feliratokkal. Az előttünk álló rendőrök újra végignéztek rajtam.

- Ezt is Ő csinálta. Hallják? Elvette az irataimat és ezeket tette be helyettük.

- Már miért vettem volna el?

- Esküszöm elvette őket.

- Charlize, menjünk szépen haza és feküdj le.

- Hölgyem, szerintünk is az lenne a legjobb.

- Ne haragudjanak, hogy feltartottuk Önöket!

- Csak a munkánkat végeztük, uram. Jobbulást, hölgyem – szólított meg utoljára a rendőrnő, és elfordult volna Tőlünk, Én azonban gondolkodás nélkül egy erőset löktem rajta.

- Hohó, hölgyem – azonnal elém lépett a férfi, mire rajta is löktem egyet.

Bill megpróbált visszarántani, de nem engedtem magam, hisz tudtam, az Ő poklától még egy éjszaka is jobb a fogdán. – Kérem, fáradjon be Velünk a kapitányságra!

- Uram, hölgyem, beszéljük meg!

- Azt hiszem, erről nincs mit beszélni!

Láttam, hogy Bill majd’ szétrobban a dühtől; azt hiszem, ez kezdetnek nem is olyan rossz elégtétel.

- Akkor maguk után megyek! – sóhajtotta végül.