#a szakpszichológus#
Amint Rám csukódott a járőrautó ajtaja, éreztem,
nincs minden veszve.
- Kérem, hallgassanak meg! Nem akartam Önökre támadni,
vagy inzultálni Önöket, de csak így tudtam elérni, hogy bevigyenek a
rendőrségre és egy kis időt nyerjek.
- Hölgyem, felesleges magyarázkodnia arról, mi is
történt. Nem érdekelnek az okok, ami megtörtént, az megtörtént – válaszolt Rám
sem pillantva a férfi rendőr.
- Tudom, és tényleg nagyon sajnálom, de nem jutott más
az eszembe. Fogva tart, New York-ban kellett hagynom a gyerekemet, mert szinte
megkérdezés nélkül feltett a gépre.
- Azt hiszem, ez nem ránk tartozik. Mi csak bevisszük, hiszen hivatalos személy elleni erőszak gyanúja lépett fel.
- Kérem! Hallgasson meg valaki! Asszonyom, legalább
maga figyeljen egy kicsit!
Pár pillanatig Ő is csak bambán bámulta az előttünk
elterülő szürke aszfaltot, majd övéhez nyúlt, kivette a mobilját és tárcsázni
kezdett.
- Hans? Kérlek, hívasd be Dr. Jenkyns-t. Tíz perc
múlva bent leszünk! Viszlát!
- Ki az a Dr. Jenkyns?
- Szakpszichológus.
*
Egy ajtó. Még egy ajtó. Szürkés, néhol sárguló falak
fogadtak, mégis ezek érdekeltek a legkevésbé. Még a csuklómat szorongató
fém sem zavart. Amint bekísértek egy – feltehetőleg – kihallgató szobába ismét újabb
löketet éreztem. Életemben nem gondoltam volna, hogy egy rendőrség falain belül valaha is boldogságot fogok érezni.
- Jó napot! Ön Miss Theron?
- Igen, Én vagyok!
Egy jól szituált, ötvenes nő foglalt helyet Velem szemben.
Ahogy leült asztalra helyezett egy hófehér lapot és egy tollat.
- Hallottam a reptéren történt incidensről. Megtenné,
hogy részletesen elmeséli, mi is történt? Hogyan került sor az atrocitásra?
Tudtam, hogy összeszedetten és tisztán kell beszélnem,
hisz nem akarom, hogy Bill-t igazoljam azzal, hogy pánik rohamot kaptam és
gyógyszerre van szükségem ahhoz, hogy lenyugodjak.
- El akartam szökni a barátomtól, hogy vissza tudjak
repülni New York-ba.
- Miért?
- Mert akaratomon kívül hozott ide.
- Elrabolta Önt? Ez elég hihetetlennek tűnik, tekintve, hogy
már – feltehetőleg – nagykorú és van szabad akarata.
- Megfenyegetett és sarokba szorított.
- Mivel?
- Van egy lányom, akire most egy dada vigyáz. Köszönés
nélkül kellett elutaznom, azt sem tudja szegény, hogy hol vagyok. Felhívni sem
tudom Őket, minden kapcsolatomat megszakította a külvilággal.
- Ezt hogy érti? Fejtse ki!
Egy pillanatra elkapta rólam a tekintetét, majd
gyorsan a papírra vetett valamit és ismét Rám nézett.
- Abban a házban, ahol most lakunk nincsenek kilincsek
az ablakon. A riasztó kódját nem mondta meg, a házban pedig elhelyezett egy
olyan szerkezetet, ami kisüti a mobilokat. Minden iratomat és pénzemet elvette,
de azokat vissza tudtam szerezni.
- Hogyan?
- Ott hagyta a táskájában a ruhái között.
- Nem gondolja, hogy ez túl amatőr lenne tekintve, hogy pár perccel korábban mit mondott Róla?
Igaza volt, mégsem érezhette rajtam, hogy Én magam is furcsálltam
Bill tettét.
- Ez is csak része volt a tervének. Többször mondta,
hogy szereti látni, ha küzdök ellene.
- Azzal, hogy szinte a kezébe adta az iratokat és a
készpénzt épp az ellenkezőjét gondolom.
- Akkor is csak játszott Velem. Tudta, hogy majd
megpróbálok elszökni Tőle, és ha nem sikerül, akkor újra orrom alá tudja dörgölni,
hogy mennyire haszontalan és szerencsétlen vagyok.
- Többször becsmérelte Önt a kapcsolatuk alatt?
- Most már be kell látnom, hogy igen.
- Fizikailag bántalmazta Önt az évek során?
- Nem…
- Értem.
Újra elkapta Rólam a tekintetét, majd percek
elteltével állt fel, hogy az iroda elé kisétálva az ott álló rendőrhöz
szólhasson.
- Meg tudná mondani a pontos címet, ahol jelenleg
laknak?
Hirtelen nem kapcsoltam, vajon miért is kérdezte a
címet.
- Miért? Miért kérdezi?
- Egyik kollégámmal házkutatást tartunk, hogy
megbizonyosodhassak arról, ami mondott.
- De a párom is bejött Velem.
- Tudom, mondták a kollégák. Miután Vele is beszéltem,
elkísérjük Mr. Kaulitz-ot az otthonukba. Önt azonban bent kell tartanunk,
feltehetőleg az elkövetkezendő nyolc órában.
#a házkutatási parancs#
Bill-en rá nem jellemző idegesség lett úrrá a
rendőrség falain belül. Csak egy pillanatra futott át az agyán, hogy talán vége
a játékának és Charlize megszabadulhat Tőle, mégsem mert teljes egészében
belegondolni.
- Mr. Kaulitz! Dr. Jenkyns vagyok, szakpszichológus. A
kedvesét előállító rendőrnő kérésére feltettem néhány kérdést a párjának. Most
szeretnék Önnel is néhány szót váltani!
- Miért?
- Az eljárás része – felelte szűkszavúan, mégis
lényegre törően.
- Értem, akkor… akkor menjünk.
Amint becsukódott az ajtó mögöttük, a nő az egyik
székre mutatott. Bill a hajába túrva foglalt helyet, majd emelte tekintetét a
nő előtt heverő újabb hófehér papírlapra. Zsigereiben érezte, hogy ebből az
egészből nem fog jól kijönni, ha nem lesz elég figyelmes. Biztos volt abban,
hogy Charlize minden Őt ért sérelemről beszámolt; Neki épp ezek ellen kellett gyors
és hihető magyarázatokat kitalálnia.
- Kérem, jellemezze néhány szóval a kedvesével közös
kapcsolatát!
- Személy szerint idillikusnak gondolom a
kapcsolatunkat leszámítva azt a néhány összezördülést, ami az utóbbi hónapokban
merült fel közöttünk.
- Minek voltak betudhatóak azok a viták?
- Tudja, Charlize nagyon érzékeny. Mindent magára
vesz, vigyázni kell azzal, mit is mond Neki az ember.
- Nem lehet, hogy olyan hangsúllyal ad valamit a
tudtára, hogy nem lehet másként értelmezni, mint támadás?
- Asszonyom, ha magának azt mondaná a férje, hogy egy
másik ruha csinosabban állna magán, akkor maga azt hozná ki az egészből, hogy
szörnyen fest az előző ruhában? Mert Charlize sokszor így értelmezte, amit
mondtam Neki annak ellenére, hogy csak mást javasoltam.
A nő lejegyzetelt valamit miközben Bill egy mélyről
jövő sóhajt próbált elfojtani magában. Eddig könnyű volt minden.
- A kedvese azt mesélte, hogy Ön elrabolta New
York-ból. Ebből mi igaz?
- Hogy elraboltam Őt? – szinte kinevette a nőt,
azonban azonnal meg is bánta, ahogy találkozott a tekintetük. – Lize ismét
csak butaságokat beszél. Maga szerint egy felnőtt nőt hogyan tudnék elrabolni
és egy gépre feltenni?
- Azt mondta, hogy megfenyegette!
- Hogy megfenyegettem? Okom ugyan lett volna rá, mégsem
tettem, azért annyira nem vagyok gerinctelen.
- Miféle oka?
Bill ebből a kérdésből tudta, hogy Charlize nem
vallotta be, hogy csalta a háta mögött Tom-mal. Talán ha elmondja, még egy
pontot a saját javára írhat.
- Tudja, Charlize, hogy is mondjam, kavar a dadánkkal.
Felvettünk egy húszas évei elején járó fiút és…
- Ezt nem említette – egy pillanatra ismét megszakadt
a beszélgetés.
- Gondolom nem büszke rá, azért nem mondta el.
- Ennek köze lehet ahhoz, hogy Ön Los Angeles-be
hozta?
- Úgy érti, hogy féltékenységből elszakítottam Őket?
Nem. Le tudtam nyelni a kezdeti keserűséget, épp ezért gondoltam, hogy egy kis környezet váltás jót tenne mindkettőnknek és talán mindent meg tudnánk
beszélni. De elnézést, ezek a kérdések miben tudnak segíteni Önnek?
- Csak megpróbálunk választ találni a kedvese reptéri
viselkedésére. Talán találunk valami enyhítő körülményt.
- Ez minden behozott embernél lezajlik?
- Nem, de az Őt előállító rendőrnő megkért, hogy
vizsgáljam ki az Önök esetét. Épp ezért szeretném, ha most egy kolléga kíséretében
ellátogathatnánk az otthonukba.
- Tessék?
- Jól hallotta! De ne aggódjon, perceken belül lesz
egy házkutatási parancs is a kezemben.
#vége a játéknak?#
A part menti házig tartó út alatt Bill végig azon
agyalt, miként is húzhatná ki magát egy-egy, esetlegesen kényes kérdés alól.
Maga a tudat sem volt felemelő, hogy egy járőr kocsi követi, mégis félre tette
idegességét, azonban, ahogy egy taxit látott a háza előtt állni újfent
rossz érzés fogta el.
Ahogy kiszállt az autóból és a bejárat felé sétált
ismerős alakra lett figyelmes.
- Te mit keresel itt?
Tom amint hátrafordult és realizálta, ki is áll
mögötte feldúltan indult meg felé.
- Végre itt vagy végre, Te féreg! – az első lökés
hirtelen érte Bill-t, azonban egy újabb támadásra már nem volt lehetőség, hisz
a járőr autóban ülő férfi azonnal kettejük közé ugrott. – Hol van? Hallod? Hol
van Charlize?
A kiabálás és Charlize említése már a szakpszichológus
kíváncsiságát is felkeltette.
- Elnézést, de maga kicsoda?
Tom először nem is figyelt az Őt kérdező nőre, de
ahogy a rendőr karjánál fogva a nő felé fordította bemutatkozott.
- Tom Trümper!
- Milyen kapcsolatban áll Mr. Kaulitz-cal?
- Mi ez itt, valami kihallgatás? – hitetlenkedve
elnevette magát, majd Bill-re nézett. – Egyáltalán, minek Neked rendőri
kíséret?
- Uram, a kérdésemre válaszoljon először.
- Mr. Kaulitz a munkaadóm. A gyermeke dadája vagyok.
Annak a gyereknek, aki már több mint egy hete semmit se tud az anyjáról, mert
ez az őrült elrabolta.
- Ez tudod, hogy nem igaz. Lize önszántából jött Velem,
hiszen Ő is meg akarta menteni a kapcsolatunkat.
- Még, hogy megakarta menteni? – ha a rendőr nem
tartotta volna elég erősen Tom karját, kiszakította volna magát a szorításból és
ismét Bill-nek ugrott volna.
- Igen, meg akarta menteni és tudod miért? Mert
belátta, hogy rossz döntés volt egy kisfiúval kavarnia a hátam mögött.
- Uraim! Csillapodjanak le! Mr. Kaulitz, hagy kezdjük
meg a házkutatást!
- Házkutatást? Minek? Mit csináltál Vele, Te szemét?
- Én semmit! Ő támadt rendőrökre!
- Senkit sem bántana.
- Uraim!
Percek múlva már nyílt is a bejárati ajtó. A rendőr
mindvégig a két férfi mellett maradt, amíg a nő körbejárt a lakásban és lejegyzetelte
a látottakat a noteszébe.
- Ugye tudod, hogy vége a kis játékodnak?
- Fogalmam sincs, miről beszélsz – Bill unottan dobolt
ujjaival a kanapé karfáján, míg Tom fel s alá járkált a nappali másik felében.
- Hidd el, hogy van bizonyítékom arra, hogy mit miért
csinálsz. Az pedig, hogy esetleg rendőrökre támadt csakis miattad lehetett.
- Nem tartottam fegyvert a fejéhez. Dühkirohanása
volt.
- Te őrült – Tom-ot épp, hogy ismét vissza tudta
tartani a férfi mielőtt egy újabb dulakodás tört volna ki közöttük.
Bill csak jót nevetett Tom indulatán, remélte, hogy
ezt a viselkedést is a javára tudja írni, ha egyszer úgy alakul.
- Nevess csak! De nem tudom mekkora arcod lesz, ha megmutatom
ezt! – ekkor hirtelen a kabátja alá nyúlt, majd egy belső zsebből előhalászott
egy fekete bőrkötéses naplót.
Bill arca azonnal elfehéredett, ajkai pedig kettéváltak,
ahogy meglátta Tom kezében a naplóját.
- Add ide! – azonnal felugrott, még a rendőr sem
tudott utána kapni.
Tom tett egy lépést a fal felé, de hirtelen a
pszichológus nőbe botlott.
- Hölgyem, azt hiszem, van valami, amivel bizonyítani
tudnám, hogy Charlize-t manipulálta és kihasználta az évek során. Talán ezek enyhítő
körülményként bírnának hatni most.
- Mutassa! – Tom átnyújtotta a naplót, majd helyet
foglalva az egyik kanapéra várt.
Az a zaklatottság és szinte elviselhetetlen düh, ami
Bill szemében égett hatalmas elégtételt jelentett Neki.
A pszichológus érdeklődve, néha leplezett döbbenettel
olvasta a sorokat.
- Ugye tudja, hogy a magántulajdon megsértéséért akár
fel is jelenthetem?
- Tudja, hogy van házkutatási parancsom, ha pedig
találok valamit használható bizonyítékot, akkor köteles vagyok jelenteni.
- És? Azzal, hogy elolvassa, talán enyhülni fog
Charlize büntetése? Hölgyem, rátámadt az Őt igazoltató rendőrökre!
- Igen, rájuk támadt, csak az indíték nem mindegy!
- A végkimenetele az egésznek úgy is ugyanaz.
- Maga valójában mit akar elérni? – a nő hirtelen
összecsukta a naplót és jelentőségteljesen Rá nézett. – Mert ha azt, hogy a
kedvesét bűnösnek nyilvánítsák, esetleg beszámíthatatlannak, akkor nagyon rossz
úton halad. Mind a lakásban található nyomok, mind a naplóban olvasott
gondolatok bizonyítják, milyen szándékai voltak és vannak a
kedvesét illetően. Ezek enyhítő körülményként feltüntethetőek és bizonyos
összegű óvadék letétele után akár el is hagyhatja a kapitányságot. Sőt, ahogy a
kedvese szavaira emlékszem, Los Angeles-t is el szeretné majd hagyni.
- Ő az enyém, nem érti? Van egy közös lányunk.
- Az a lány aki, hagy idézzek… - újból felütötte a
naplót az egyik oldalon – szóval az a lány, aki „az állandó sírásával ki tud kergetni
a világból”? Én a helyében már annak is örülnék, ha a kedvese nem jelentené fel
a New York-i rendőrségen!
- Szeret engem, nem merné megtenni.
- Érdekes, mikor Velem volt ezt egyszer sem említette
– szólalt meg mosolyra húzódó ajkakkal Tom.
- Azt hiszem, maga maradt alul a kis játékában!
#az igazi szabadulás#
Charlize-ra akkora érzelmi sokként hatott az a
momentum, amikor megpillantotta Tom-ot a Los Angeles-i kapitányságon, hogy hosszú percekig
képtelen volt kiadni magából az addig felgyülemlett fájdalmát. Azonban, ahogy
teltek a percek, mintha elvágták volt az addigi életét és szenvedések helyett
valami felemelő, megváltó érzés lepte volna el az egész testét.
A lányával való újbóli találkozása is, mint egy
újjászületés, úgy hatott Rá. Emma látszólag nem érzékelte, min is kellett az
édesanyjának keresztül mennie, Ő csak annyit kérdezett mikor átölelte a nyakát:
„Ma végre Te olvasol Nekem?”
Charlize rájött, hogy nem csak egyedül Bill volt a hibás. Ő
maga is hibás volt, hisz a rózsaszín köd, amit Bill szerelme idézett elő meggátolta
Őt abban, hogy tisztán lássa, mibe is keveredett már az első hónapokban. Ha
engedte volna, hogy barátnői intő szava eljusson az agyáig és nem dugta volna
homokba a fejét, talán most minden másként lenne az életében. A sok szenvedést
és megaláztatást mégis enyhíti az a tudat, hogy végre megtalálta azt, aki úgy szereti,
ahogy van és egyetlen szavával sem érzékelteti, hogy kevés, esetleg semmirevaló.
Élete elérkezett ahhoz a ponthoz, mikor bátran és büszkén ki tudja jelenteni,
hogy egész az élete és mindene megvan, amiről csak álmodott. Van egy gyereke, egy szerelme és végre kiszabadult a saját börtönéből.
VÉGE
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése