13.: Pénzt 'és' életet... - 4. rész

- Azt hiszem, ez nem nagy ár!

Olyan távolinak tűnt a nő számára a férfi hangja, mintha kilométeres távolságból szólt volna hozzá. Tekintetét arcára vezette, mire Ő egy tipikus, Monica jelenlétében már oly sokszor látott mosolyt eresztett el. Undorodni kezdett Tőle.

- Takarodjon! – sziszegte, és hogy szavainak nyomatékot adjon ujjait az ajtóra szegezte.

- Én meggondolnám a helyedben az ajánlatom!

A nő visszanyelte csípős megjegyzését, helyette ismét az ajtó felé mutatott. – Kifelé!

A férfi gyerekesen elhúzta a száját – és még ha személyes vereségnek érezte is a kudarcát -, nem mutatta Samantha-nak, helyette inkább még utoljára megszólalt.

- Szerintem a fiad örülne, ha holnap reggel már úgy ébredne fel, hogy ott vagy az ágya mellett.

A nőnek több sem kellett, gondolkodás nélkül felpofozta az előtte magasodó férfit. Hirtelen történt minden, egy pillanatnyi hatásszünet sem volt a pofon és egy erős, szenvedélyes csók között, amit Tom adott Neki. A férfi Samantha azonnali ellenkezése ellenére is tudta, élvezte a csókot, hisz egy pillanatig visszacsókolt, sőt meg is borzongott a karjaiban, mégsem dörgölte az orra alá, mikor végül eltolta magától és egy cetlit hagyott a kis szekrény tetején.

- Ma estére itt maradok egy közeli szállodában. Dönts a legjobb belátásod szerint!

Azzal magára hagyta a teljesen leforrázott nőt.

***

Samantha fel s alá járkált a lakásában. A cetlit már abban a szent pillanatban a kukába dobta, ahogy a férfi magára hagyta. Undorodott tőle, sőt, ettől az egész helyzettől. Sosem alázták még meg ennyire. Tudta, ha a kínok kínját is kell átélnie, ha meg is kell aláznia magát mások előtt, akkor is összeszed valahogy legalább annyi pénzt, hogy a következő havi vonat bérletet meg tudja venni. Beleőrült, hogy már majd’ egy hete nem látta Matt-et és ami a legszörnyűbb volt, hogy nem tudta, fog-e tudni még kölcsön kérni az ismerőseitől. Túl sok alkalommal kért már tőlük szívességet ahhoz, hogy ismét megszánják.

Miután gyorsan átgondolta, kitől tudna még  kölcsönkérni, már ment is a néhány utcányira lévő egyik pékségbe. Ugyan már zárva voltak, az aznapi leltár miatt azonban még világítottak bent. Bertolli asszony mindig gyermekeként tekintett rá, hisz már gyerekkora óta ismerte Őt. Többször dolgozott nála mellékállásban, remélte, most is számíthat rá, azonban reménye azonnal szertefoszlott, ahogy megpillantotta a nő gondterhelt arckifejezését. Veszteséges a bolt, be kell zárni – kapta a hideg zuhanyt, mikor afelől érdeklődött, tudna-e Neki ismételt egy kis kölcsönt adni.

Mikor hosszú órák eltelte után tudatosult csak benne, hogy Bertolli asszony volt az utolsó mentsvára érezte, lassan felőrli belülről valami és olyasmire kényszeríti, amiről sosem gondolta, hogy valaha is meg fogja tenni. Szinte öntudatlanul nem gondolt a kora este történtekre, pontosabban az ajánlatra és a csókra, hisz egyszerűen undorodott Tom-tól és a tenyérbe mászó szövegétől, arról az ocsmány lépésről már nem is beszélve, hogy Matt-t is belevonta a kis játékába. Mi lenne ez, ha nem egy játék? Egy olyan férfi játéka, aki talán még sosem szenvedett hiányt semmiből, aki talán még sosem érezte, milyen is kiszolgáltatva lenni valakinek, mindenkinek?

Egy pillanatra lehunyta a szemét, és hagyta, hagy csorogjon le egy könnycsepp az arcán. Soha életében nem érezte még magát ennyire gyámoltalannak és sebezhetőnek. Az, ami egykoron a biztonságot jelentette számára egy szempillantás alatt szertefoszlott és helyébe valami bizonytalan, sejtig hatoló kétely és kétségbeesés szállt, mégis minden egyes nap úgy kelt fel, hogy Ő lesz az utolsó, aki magára fogja hagyni a fiát. Semmi és senki sem állíthatja meg Matt gyógyulásához vezető rögös útján, és ha ehhez az kell, hogy egy idegen férfi magáévá tegye, ám legyen. Sosem bocsátaná meg magának, ha nem tenne meg mindent azért, hogy Matt akár egy kicsivel is jobban érezze magát a hétköznapok szürkeségében.

***

Volt ideje mindent végiggondolni a szállodáig vezető úton: ugyan már most megalázva érezte magát, és tudta, élete legnagyobb hibáját fogja elkövetni, mégis a tudat, hogy kinek a mosolyáért csinálja azt, amit mindent elfeledtetett Vele. Talán egyszer – ha már Matt is meggyógyul és rendeződnek a dolgaik -, ki fog tudni békülni önmagával.

A szálloda a körzet egyik legelitebb épülete volt. A forgó ajtón túljutva egy magas belterű, impozáns hall fogadta. Csak pár pillanatra futtatta végig tekintetét a bársonyborítású kanapékon, majd gyors léptekkel azonnal a recepciós pult előtt termett. Tenyerét nadrágjába törölve közelebb lépett a pult mögött álló férfihoz.

- Jó estét! Tom Kaulitz-hoz jöttem. Megkérhetném, hogy…

- Elnézést, de Samantha a kedves neve? Kaulitz úr már szólt korábban, hogy lehet, meglátogatja.

- Hogy meglátogatom? – súgta öntudatlanul, majd felkapta a fejét a férfi hangjára.

- A 204-es lakosztály lesz!

***

A nő idegenkedve nézte tükörképét a lift falára szerelt tükörben. Könnye már nem folyt, habár belül sejtette, egész életét meg fogja pecsételni ez a mai éjszaka.

Utoljára végigsimított a nadrágján, majd fázósan összehúzta magát. Ahogy kilépett a lakosztály előterébe látta, hogy résnyire nyitva állt már a tömör tölgy faajtó. Nagyot nyelt, hogy leküzdje a torkában egyre csak növekvő gombócot, majd az ajtóhoz sétált. Bekopogott, de hosszú percekig nem kapott választ, így beljebb lépett a lakosztályban. Fényűzés. Ez jutott először az eszébe. Az antik bútorok katonás rendben álltak mind az előszobában, mind az onnan nyíló nappaliban, ahonnan halk, a milliőbe egyáltalán nem illő hip-hop zene szűrődött ki.

- Tudtam, hogy jól fogsz dönteni! – Samantha vagy ezer közül felismerte volna Tom hangját.

Lassan a hang irányába fordult és farkas szemet nézett a férfival. Tekintete szúrós volt, talán megvető is, a férfié azonban csibészesen ragyogott és sokat sejtetett, túl sokat is.

- Undorító!

Tom a kijelentés hallatára csak széles mosolyra húzta vastag ajkait, majd a nyakában lévő nedves törölközőt a díványra dobta. Komótosan elsétált az ülőalkalmatosságig, majd helyet foglalt, miközben mosolya minduntalan levakarhatatlan maradt.

- Nem is vág vissza? – kérdezett rá Samantha, mikor elfogyott a türelme és nem bírta tovább Tom vizslató tekintetét a testén.

- Mit kellene mondanom? Nem akarlak megbántani, ha viszont válaszolnom kellene arra, amit mondtál, lefogadom, hogy megsértődnél. Úgyhogy szerintem mindkettőnknek így lesz a legjobb.

Talán igaza volt – gondolta magában a nő, hisz sejtette, mit hozott volna fel a férfi saját védelme érdekében, és ha igazán belegondolt, igaza is lett volna. Ő maga volt az undorító annak ellenére is, hogy mit miért csinál.

- Gyere, ülj már le és lazulj el egy kicsit! Tudod mit? Töltök valamit, hogy elengedd magad.

Azzal a lendülettel felállt, majd a kis bárpult felé indult. Talán öntudatlanul, vagy épp teljesen tudatosan, de ahogy elsétált Samantha mellett, ujjait végig húzta a nő kézfején.

- Whisky, konyak?

- Semmit sem kérek! – jelentette ki határozottan.

Tom csak megvonta a vállát, majd magának töltve egyet gyorsan lehúzta a pohár tartalmát.

Ahogy végigtekintett a Neki háttal álló nőn, hirtelen Ő maga sem tudta, mit is látott meg benne. Fénytelennek tűnő haja ismételten szoros kontyba volt fogja feje búbján, testének idomait teljesen elfedte egy barna, anorákhoz hasonlító kabát, ami majd’ a térdéig ért. A külseje összességében nem volt megnyerő, mégis az a belső késztetés – amit már az első pillanatban érzett magában, ahogy a kórház folyosóján egymásba botlottak -, mindent felülírt. Sok nőt meg akart már szerezni magának az évek folyamán, de ez más volt. Nem tudta megmagyarázni hogy miért, de más volt. Talán látott benne valamit, ami eddig hiányzott az összes nőből, mindenesetre most nem akarta magas röptű gondolatokon törni a fejét.

A vastag falú poharat hangosan a pultra helyezte, majd megindult felé. Látta, hogy már csak a közeledésétől is összerezzent. Egy pillanatra megállt mögötte és tekintetét végigsiklatta kecses nyakán. Hirtelen Őt is elfogta valami hideglelős borzongás, amit nem igazán tudott hova tenni. Hangosan kiropogtatta ujjait, majd megemelve a jobb kezét kibontotta a nő haját. Samantha szíve a torkába ugrott, ahogy Tom a tincsei alá bújtatta az ujjait és végigsimított a tarkóján.

- Így sokkal vonzóbb vagy – súgta a férfi, majd füle mögé csókolt, miközben a nő hajának narancsos illata teljesen betöltötte az orrát. Izmos karjait összefonta a derekán, majd ujjait a kabátja alá bújtatva gombolni kezdte azt. Sam azonnal leszegte a fejét és lélegzet visszafojtva nézte, hogy is fosztják meg a csupasz, eres kezek a vékony anyagtól.

- Csak egy kicsit lazulj el! – búgta és finoman a nyakába harapott. Sam teste még inkább megfeszült a férfi mély, érdes hangjától, ami fülétől csak pár milliméterre csendült fel. Gondolatai eszeveszett módon cikáztak a fejében, érzelmeit azonban teljesen kizárta. Tudta, hogy meg fogja csinálni, hisz meg kell csinálnia.

- Egy dolgot kérek! – súgta alig hallhatóan, mikor vállairól lecsúszott a kabát és puhán a padlón landolt.

- Igen?

- Nem csókolhat meg!

Kijelentése után szinte vágni lehetett a feszültséget kettejük között. Tom nem értette, Samantha miért is jelentette ezt így ki, de nem firtatta a miérteket, helyette némán tudomásul vette a kérést és hagyta, hagy induljon útjára kettejük története.